Évtizedek óta lehet arról hallani, hogy a Föld népességének növekedésével egyre nagyobb problémát fog jelenteni a globális élelmiszer-ellátás, és bár napi 1500 kalóriát átlagosan minden ember elfogyaszt a világon, a széles körű éhezésről szóló apokaliptikus jóslatok egyelőre szerencsére nem igazolódtak be. Ennek magyarázata egyfelől az, hogy a gabonatermelésre alkalmas területek a globális felmelegedés hatására folyamatosan tolódnak észak felé, miközben a hatékonyság is javult, így a szükséges mennyiségű élelmiszert egyelőre elő tudta állítani az emberiség – magyarázta az Agro Naplónak Vámosi Gábor, a CornMill Kft. ügyvezető igazgatója.

Mint mondta, a világ élelmiszer-ellátása ma alapvetően három kultúrára épül: búzára, kukoricára és rizsre. A búzatermesztés főleg Európában, Észak-Amerikában és Kanadában terjedt el, ahol hűvös, csapadékos és hideg tél volt jellemző, a kukoricatermesztés pedig ott, ahol meleg-csapadékos időjárási körülmények uralkodtak; a kukoricának ugyanis nagyon kell a meleg, a megfelelő hőösszeg és a sok csapadék. Ehhez képest a rizs meleg, csapadékos, párás, enyhe télen terem meg, ami főként Ázsiában, Kína déli részén és Indiában adott, és mivel hektáronként nagyon magas a termés mennyisége, az abból készülő élelmiszerrel kis területről nagyon sok embert el lehet látni – mutatott rá Vámosi Gábor.

Azt is fontos látni, hogy a kukorica eredeti termelési zónái az elmúlt évtizedekben a globális felmelegedés miatt jelentősen átalakultak, az Egyenlítőhöz képest felfelé és lefelé is kibővültek. Ám miközben északabbra – a melegedő klíma és a jó termőhelyi adottságok mellett – új lehetőségként jelent meg a kukorica, addig az időjárás egyes területeken (így Magyarországon is) olyan irányba változik, ami a kukorica vetésterületének lokális visszaesését hozza magával. A kultúra globális vetésterülete ugyanakkor még ezzel a csökkenéssel együtt is folyamatosan nőtt az elmúlt 20–25 évben, a világtermelés pedig 2025-ben történelmi rekordra rúgott és a 2300 millió tonnát is meghaladta.

Vámosi Gábor hozzátette: a gabona vetésterülete az elmúlt 20–30 évben Dél-Amerikában is jelentősen nőtt, ez azonban főként csak az esőerdők kiirtásával valósulhatott meg. Ott a legnagyobb termelő Brazília és Argentína, ahol óriási mennyiségű termés keletkezik, így ez a két ország is a világ legnagyobb gabonaexportőrei között van.

Ezzel együtt persze jócskán vannak a világon olyan területek is, amelyeken a földrajzi adottságok miatt nagyon nehéz bármit is termelni, így ezek a népesség szaporodásával importőrökké váltak és folyamatosan máshonnan vásárolják az élelmiszert. És bár az áru értéke nem nagy, a szállítása óriási költség, ami ráadásul évről évre folyamatosan nő.

Ez az elmúlt 20–30 évben gyakorlatilag folyamatosan romlott, tehát bizonyos túltermelő helyekről egyre nehezebb elérni az importőr helyeket, mert a fuvarozások úgy megváltoztak. Az pedig az egész világban évről évre folyamatosan változik, hogy épp melyik országból melyikbe lehet szállítani. De az is biztos, hogy ma 100 kilométer közúti szállítás költsége nagyjából megfelel 300 kilométer vasútnak, 1000 kilométer folyami vagy 10 000 kilométer tengeri szállításnak. Magyarország pedig épp azokkal a logisztikai elemekkel küzd, amelyek a versenyképességhez kellenének: gyenge közúthálózat, akadozó vasút, ingadozó Duna-vízszint

– hangsúlyozta a szakember, majd megjegyezte: a globális gabonakereskedelem szempontjából több kritikus pont is van. Ilyen például a Szuezi-csatorna, a Panama-csatorna, a Kercsi-híd, az Odesszai-kikötő és a Boszporusz-csatorna is. Ha tehát ezek valamilyen okból nem járhatóak, az a piaci szereplőkre, a kereskedelemre és így a gabonaárakra is jelentős hatást gyakorol, mint ahogyan ez az orosz–ukrán háború kitörésekor, Odessza bombázását követően is történt.

Azt is érdemes említeni, hogy a hosszú szállítások soha nem biztos pozíciók, nagyon nehezen érnek ide vagy meg is akadhatnak. Épp ezért a feldolgozók nyilván nem egy beszállítóra építenek és megpróbálnak észszerűen inkább a lokális piacokról vásárolni.

Mint mondta, a gabonatermesztésen túl egyre nagyobb szerepe van az élelmezésben a növényi olajnak, a takarmányozás tekintetében pedig a fehérjefelhasználásnak is, amelyek alapja főként a repce, a napraforgó és a szója termesztése. Ezekre a növényekre tehát világszerte egyre növekvő igény van, az olajos növények ráadásul általában két-háromszor annyiba kerülnek, mint a gabonák, ezért mindenki arra törekszik, hogy az adott termőhelynek megfelelő olajos növényt termelje. Ez Dél-Amerikában és Észak-Amerikában elsősorban szója, Afrikában és Európában pedig főleg napraforgó, de a biodízel gyártásához kapcsolódóan az elmúlt évtizedekben jelentősen felfutott a repce termesztése is.

Kelet termel, nyugat vásárol

Vámosi Gábor arról is beszélt az Agro Naplónak, hogy az Európai Unión belül a gabonapiac szerkezete évtizedek óta stabil: Kelet- és Közép-Európa a többlettermelő, Dél- és Nyugat-Európa pedig az importőr. Olaszország, Spanyolország, Portugália tartósan vásárló, míg Franciaország, Németország és a keleti tagállamok exportőr szerepben vannak. Volt azonban a belső piacokon némi átrendeződés, hiszen míg például Franciaország 15 évvel ezelőtt még 2 millió tonna gabonát adott el Olaszországnak, addig ez a mennyiség ma 500 ezer tonna alá esett vissza a jelentősen megdrágult fuvardíjak miatt. Ha az Európai Unió 27 országát nézzük, akkor a kukoricatermelés mértéke évi 60 millió, a felhasználás pedig évi 80 millió tonna, 20 millió tonnát tehát rendre harmadik országból – alapvetően Dél-Amerikából, a háború kitörése óta pedig főként Ukrajnából – importáljuk.

Ha hazánkat nézzük, 2004 előtt a Magyarországon termesztett gabona nagy része Románián keresztül a Dunán lett szállítva a Fekete-tengerre. Az európai uniós csatlakozásunkat követően azonban ez a Fekete-tengeri pozíció gyakorlatilag elveszett, a magyar gabona felárazódott és vámmentesen került be az Európai Unióba. Ezt követően fontos felvásárlónk lett Olaszország, ahol a meleg és az aszály miatt a gabonatermelés egyre kevésbé gazdaságos – mutatott rá Vámosi Gábor. Saját becslése szerint ugyanakkor a magyar termelők ma gazdaságpolitikai okokból tonnánként nagyjából 10 euró versenyhátrányban vannak a környező országokhoz képest. Nem a termelési tudás és a földminőség, hanem az adók, díjak, adminisztratív terhek miatt, amit a piac nem kompenzál. Az olasz vagy spanyol vevőt ugyanis nem érdekli, milyen adórendszer működik Magyarországon – ő csak azt az árat látja, amit meg kell fizetnie és nyilvánvalóan az olcsóbbat választja majd, mutatott rá a szakértő.

Mint mondta, ugyanígy versenyképtelenek az európai termelésből származó élelmiszerek és élelmiszer-alapanyagok az Európán kívüli térségben, mégpedig azért, mert az Európai Unió szigorú előírásai miatt az itt keletkező áru jóval drágább. Egy dél-amerikai termelőnek semmi olyan szabályt nem kell betartania, mint amit egy európainak be kell – tette hozzá.

Összességében tehát a magyar gabonatermelő egy olyan piacon próbál helytállni, ahol a mozgástér évről évre szűkül: a klímaváltozás miatt egyre bizonytalanabb a termelés, a globális túltermelés lenyomja az árakat, miközben a szállítási és adminisztratív költségek folyamatosan nőnek. Minderre rátesz egy lapáttal az európai szabályozási környezet, amely ugyan környezeti és társadalmi célokat szolgál, de közben érezhető versenyhátrányt okoz az uniós termelőknek a világpiacon.

A siker tehát egyre inkább azon múlik, ki tud alkalmazkodni a gyorsan változó piaci, logisztikai és gazdaságpolitikai környezethez, ki képes időben dönteni az értékesítésről, és ki látja reálisan a saját lehetőségeit.