Farkas Alexandra • 2025. április 7. 06:01
Az egyik legnagyobb tragédia az lenne, ha a magyarországi vadállományba is átkerülne a ragadós száj- és körömfájás vírus – hangsúlyozta Sótonyi Péter, az Állatorvostudományi Egyetem rektora az intézményben közelmúltban tartott rendkívüli sajtótájékoztatón. Nem véletlen, hogy az Országos Magyar Vadászkamara is közzétett egy felhívást, amelyben a vadászoktól és a vadgazdálkodóktól fokozott figyelmet és feltétel nélküli együttműködést kér. Mint írták, a hasított körmű vadon élő állatoknál az orr-ajaki részen, a szájnyálkahártyán, a nyelven, a pártaszélen és a körömközi részen jelentkező hólyagképződés, kimaródás, valamint a fokozott nyálzás és orrfolyás utalhat a fertőzésre, melyek észlelésekor azonnal értesíteni kell a hatóságot. E félelmek miatt az Agrárszektor utánajárt, mit lehet tudni a fertőzés vadak és haszonállatok közti terjedéséről és hogyan érintheti a vadon élő állatokat a száj- és körömfájás.
A ragadós száj- és körömfájás a 19. század végéig az egész világon széles körben elterjedt volt, a 20. század elejétől kezdve azonban a betegséget számos területen sikerült fokozatosan visszaszorítani. A Virus Research szaklapban közölt publikáció szerint a betegség ezzel párhuzamosan a vadon élő állatokból is fokozatosan eltűnt, ami alól csak a szubszaharai Afrika egyes részei képeznek kivételt, ahol a párosujjú patások közé tartozó kafferbivalyok azóta is a vírus dél-afrikai szerotípusának állandó gazdaszervezetei.
Hogyan érintheti a vadon élő állatokat a betegség?
A ragadós száj- és körömfájás fertőzést a vadon élő állatok között is minden párosujjú patás és több teveféle elkaphatja, a különböző fajok és fajták azonban eltérő mértékben fogékonyak a betegségre. Jelentős eltérések vannak például abban, hogy szájon át történő fertőzés vagy belégzés esetén mekkora vírusmennyiség szükséges a tünetek tényleges kialakulásához.
Ugyanígy széles skálán mozoghatnak a vadak tényleges klinikai tünetei is: bár a betegség olykor csak enyhe tünetekkel jár, amelyből az érintett állatok 7-14 napon belül felépülnek, esetenként előfordulhat heveny, halálos kimenetelű fertőzés is. Ezen túl jelentősek a különbségek abban is, hogy a fertőzött állatok milyen módon és milyen sebességgel ürítik a vírust – bár ez a fajta változatosság a haszonállatok esetében jóval pontosabban ismert.
A házi sertés és a vaddisznó vírusürítése körülbelül 7 napig tart, viszont többezerszer nagyobb mennyiséget ürít, mint a szarvasmarha. Nagy-Britanniában a 2001-es száj- és körömfájás járvány idején pontosan ezért mindig a sertésállományokat számolták fel először, hogy a tömeges vírusürítést csökkentsék. A ló viszont nagy mennyiségű vírussal sem betegíthető meg
– mondta el az Agrárszektornak Fodor László, az Állatorvostudományi Egyetem Járványtani és Mikrobiológiai Tanszékének egyetemi tanára.
Megfertőzhetik-e a magyar vadakat a beteg szarvasmarhák?
Tény, hogy előfordultak a világ minden részén olyan esetek, ahol a száj- és körömfájás elsődlegesen a haszonállatok körében ütötte fel a fejét és onnan terjedt tovább a szabadon élő vagy a fogságban tartott vadállatokra. Ilyen előfordult többek között szabadon élő jávorszarvasokkal, őzekkel, valamint dám- és gímszarvasokkal Európában, tatárantilopokkal és rénszarvasokkal az egykori Szovjetúnió területén és Izraelben a hegyi gazellák között is, de a fertőzés okozott már súlyos tüneteket és jelentős elhullást az indiai antilopok körében is – miközben a betegség eredetileg szarvasmarhák között ütötte fel a fejét. Ugyanígy a haszonállatok körében megjelenő száj- és körömfájás kitörésével esett egybe a párizsi állatkertben 1938-ban, a zürichi állatkertben 1950-ben és a Buenos Aires-i állatkertekben 1957-ben leírt fertőzés.
Ezek az esetek azonban zömmel azokban az évtizedekben fordultak elő, amikor a vírus még széles körben jelen volt a haszonállatok szervezetében, a száj- és körömfájás járványok kitörése pedig kis túlzással hozzátartozott a mindennapi élethez. Ez azonban ma már nem áll fenn.
Azt kell mondanom, hogy annak ma már jóval kisebb a kockázata, hogy a vírus a szarvasmarhából átkerüljön a vadon élő állatokra. Akkor fordulhatna elő, ha a leölt marhák szállításakor fertőződne a környezet. De mivel a szállításukat szigorú előírások szerint fedeles, teljesen zárt, hatalmas konténerekkel végzik, nem fordulhat elő olyan, hogy a vírus útközben kikerüljön a környezetbe
– mutatott rá Fodor László, aki arról is beszélt az Agrárszektornak, hogy régebben sok esetben háztáji állományokat érintett a fertőzés, ahol a szomszédos ólban tartott állatok is szinte menthetetlenül megfertőződtek, így tehát a vadon élő állatokra is könnyebben átkerülhetett a fertőzés.
Magyarországon és Szlovákiában azonban jelen pillanatban kizárólag zárt marhatelepeken van jelen a száj- és körömfájás vírus, háztáji állományokat nem érint, ez pedig jelentősen csökkenti a vadon élő állatok fertőzésnek való kitettségét.
A beteg szarvasmarhának borzasztó fájdalmai vannak, a nyálzás mellett pedig köhög is. Ez azt is jelenti, hogy a vírust ki tudja köhögni, ami egy ideig a levegőben lebeg. Kicsi a kockázata viszont annak, hogy a szarvasmarhából a levegőbe került vírust egy szarvas felvegye. A vadon élő állatoknál az igazán nagy gond az lenne, ha egy vaddisznó fertőződne meg, ami a házi sertéshez hasonlóan szintén óriási mennyiségű vírust üríthetne a környezetbe
– mutatott rá a szakértő.
A vadállatok közül egyedül a kafferbivaly a vírus állandó hordozója
A száj- és körömfájás járvány az elmúlt évtizedekben csupán egyetlen olyan helyszínen jelentkezett rendszeresen a vadállatok körében, ahol nem voltak a közelben fertőzött haszonállatok, ez pedig a dél-afrikai Kruger Nemzeti Park, ahol 1938 óta több mint harminc alkalommal tarolt a vírus az impalák körében. E megfigyelések alapján a szakértők azt is valószínűsítik, hogy az impalák kiemelkedően érzékenyek a száj- és körömfájás betegségre, fertőzésükhöz pedig valószínűleg egészen kis mennyiségű vírus is elegendő lehet. További érdekesség, hogy a vírust hordozó kafferbivaly természetes körülmények között általában nem mutat klinikai tüneteket, az impalákon túl azonban gyakran megfertőzi a környékbeli szarvasmarhákat is, ami abban a térségben is hatalmas gazdasági veszteségeket okoz.
Bár a fentiek alapján valószínűsíthető, hogy a 20. század első feléhez képest ma már jóval kisebb a magyar vadállomány megfertőződésének esélye, a hatóságok által elrendelt korlátozások és előírások betartása továbbra is kulcsfontosságú. Az őzeknek ugyan nem lehet megmondani, hogy ne keljenek át a határon, de a fertőzések terjedésében sajnos gyakran az emberi mulasztás játszik döntő szerepet – és ezen a ponton nincs helye hibázásnak. Ha viszont minden előírást felelősen betartunk, azzal nemcsak a háziállatokat, hanem a vadállományt is megóvhatjuk.