A hazai borágazat régóta visszatérő dilemmája, hogy miként lehetne a meglévő értékek megőrzése mellett erősíteni az exportpiaci láthatóságot. A fragmentált struktúra – számos szőlőfajta, stílus és eredet – szakmai szemmel inspiráló, marketingoldalról azonban sokszor széttartó képet eredményez.

Jó példa a közelből Ausztria, ahol a termelők és a szakpolitika korábban tudatosan emelték ki a zöldveltelinit mint nemzeti referenciapontot. Bár az ország ott is több fajtára épít, a kommunikáció és a volumen fókusza egységesebb arculatot teremtett, ami exporteredményekben is mérhetővé vált.

Magyarország esetében a szakmai diskurzus gyakran két fajtát nevez meg lehetséges „horgonyként”: fehérben az olaszrizlinget, vörösben a kékfrankost. Mindkettő széles termőhelyi adaptációval, történeti beágyazottsággal és stílusbeli rugalmassággal bír – ráadásul népszerű, fogyasztóbarát fajtákról van szó. A kérdés nem pusztán agronómiai vagy borászati, hanem stratégiai természetű: képes-e az ágazat konszenzust teremteni egy olyan irányról, amely egyszerre erősíti az országmárkát, támogatja a piaci eligazodást, és közben nem szűkíti le a sokszínűségből fakadó versenyelőnyöket? A vita tétje az, hogy a magyar bor egységesebben értelmezhető üzenetté váljon a globális borpiacon. Az Agrárszektor néhány neves borász véleményét kérte ki a témában.

Mindenki tudna hozzátenni?

Egyértelműen támogatja a felvetést Bock József, az ismert villányi borász is, aki szerint azért is lenne kézenfekvő az ilyen borstratégia, mert szinte minden borvidék rendelkezik a kékfrankos fajtával.

Én azt mondom, hogy a kékfrankos mellett esetleg érdemes lenne megfontolni az olaszrizlinget is, mint egy fehér alternatívát, mert most jelenleg a piac, a fogyasztás nagyon a fehérborok irányába mozdult el. Kellene a kékfrankos mellett egy fehérbor is, amit ajánlani tudunk.

Bock József a kékfrankos esetében kiemelte azt is, hogy a jelenlegi, egyre inkább mediterránba hajló éghajlaton szépen be tud érni a fajta, gyümölcsös, könnyű bort lehet belőle készíteni, de akár tanninosabb tételeket is. Ráadásul népszerű, könnyen értékesíthető fajtákról van szó. Mint fogalmazott:

Az olaszrizlinget és a kékfrankost is könnyű érteni

A borász kifejtette: ha meg is születne egy ilyen elhatározás a magyar borászok körében, akkor is nagyon komoly és drága marketingkampánnyal lehetne csak felépíteni a stratégiát a gyakorlatban. Ehhez forrás leginkább a Magyar Bormarketing Ügynökség (MBÜ) költségvetésében lenne: tette hozzá.

A napokban az Alapvetés podcast is foglalkozott a borászati, illetve borfogyasztási trendekkel. Az adás vendége Kövesdi Zsófia, a Jammertal Borbirtok vezető borásza volt.

Mit szólnának hozzá a borvidékek?

A felvetésben ugyan lát értelmet Takler András, ám úgy véli, a hazai borvidékek szerkezete miatt annak megvalósítása számos kérdést vetne fel. Az ismert szekszárdi borászcsalád tagja az Agrárszektornak elmondta: az egyes borvidékek által termelt fajták erősen eltérnek, és bár kékfrankos szinte mindenhol van, például Villányban kisebb jelentőséggel bír.

Ez az irány elsősorban Szekszárdnak és a Soproni borvidéknek kedvezne, valamint nagyobb sikereket lehetne így elérni az Egri borvidéken is. Az már kérdéses ugyanakkor, hogy például a Somló vagy Villány mit szólna egy ilyen stratégiai irányhoz, ahogy a balatoni borászok támogatása sem egyértelmű.

Takler András elmondta: emiatt az egyes borvidékeken ellenállásán elbukhatna egy ilyen terv. Ugyanakkor úgy véli, nagyobb fantázia lenne abban, ha az egyes borvidékek olyan típusokat tudnának felmutatni, mint például Egerben a bikavér. Hozzátette: az osztrák példa figyelemreméltó, de ott homogénebb régiók vannak, míg a magyar borvidékek szerkezete erősen szegmentált.

Szerintem nekünk ezt a diverzifikáltabb jelleget, ezt a sokszínűséget nem szabad elvesztenünk.

Az ötletet ugyanakkor továbbra sem tartja elvetendőnek Takler András sem, de úgy véli, hogy a differenciált hazai bortermelésben nagyon nehéz lenne két fajtát, egy fehéret és egy vöröset ilyen hangsúlyosan kiemelni.

Nekünk fontos a kékfrankos, mi egyértelműen tudnánk támogatni egy ilyen kezdeményezést. Az biztos, hogy nekünk a világfajták tengeréből ki kellene szabadulni, mert nehéz lesz a világpiacon letenni a névjegyünket. Az elfogadom, hogy például a vörösborok tekintetében a kékfrankos a legkisebb közös többszörös, ennél jobbat nem tudnék mondani.

Csak a minőséggel lenne értelme

Támogatja a felvetést Lőrincz György, az egerszalóki St. Andrea pincészet borásza is, aki szerint mind a stratégia felvetése, mind pedig a két választott fajta támogatásra érdemes.

Örülnék neki, ha történne valami határozott irányba állás, mert ami most van, nem igazán kifejező. Egyértelműen mi vagyunk a világon az első számú kékfrankos hatalom, ha megnézzük az általunk termelt több mint 80 fajtának a területi leosztottságát, látjuk, hogy a szőlőterületeink majdnem az egyhetedén ott van a kékfrankos.

A borász szerint az olaszrizling kiemelése is indokolt, hiszen a világ harmadik legnagyobb olaszrizling-termelője Magyarország. Lőrincz György hozzátette: saját szőlészetében maga is termeli ezeket a fajtákat. Kiemelte:

fontos lenne ugyanakkor az értéket megtalálni ezekben a fajtákban, ugyanis egy ilyen borstratégiának akkor lenne értelme és hatása, ha a minőségi tételeket tudná felmutatni Magyarország.

Az osztrák példa is a minőségre helyezte a hangsúlyt, valamint az egyes borrégióknak lehetőséget adtak az egyediségek hangsúlyozására is.

Nálunk is az erős középkategóriát kellene hangsúlyozni, sőt még a csúcsokat is meg lehet mutatni.