Különleges rágcsáló bujkál a magyar földekben: durva, hogy néz ki

A földikutyák igen különös képességekkel bíró, magányos szuperhősöknek számítanak. Egyfelől teljes életüket egy rendkívül összetett járatrendszerben töltik, ahol a hálókamrától az élelmiszerraktárakon át a wc-ig mindennek pontos helye van. A termeket teljesen simára döngölt alagutakkal kötik össze, a precíz építkezéshez pedig ásólábak hiányában hosszú fogaikat használják, amivel úgy rágják előre magukat a talajban, hogy szájukat közben be tudják csukni a fogaik mögött. Ezen ténykedésük tagadhatatlan felszíni jelei a nagy méretű, egyenes vonal mentén elhelyezkedő túrások, amelyeket követve egészen jól becsülhető az adott populáció mérete is. A szakemberek ugyanis jól meg tudják becsülni, hogy egy-egy járat- és túrásrendszer melyik példányhoz tartozik.

A túrásrendszerek jellege több mindentől függ, de egy állatnak akár 100 méter kiterjedésű járatrendszere is lehet. A pontos paramétereket azonban az is befolyásolja, hogy milyen a talajtípus, hol van a talajvízszint vagy épp hím vagy nőstény egyedről van szó. De az mindenképpen kiemelendő, hogy a földikutyák folyamatosan nehéz fizikai munkát végeznek, oxigénszegény környezetben. Ebből pedig az következik, hogy hemoglobinból is sokkal többféle van a vérükben, mint a miénkben, ami szintén rendkívül különlegessé teszi őket

– mutat rá Pompola Krisztián, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálatának munkatársa.

A földikutyák további szuperképessége, hogy érzékelik a Föld mágneses terét, fajtársaikkal pedig szeizmikus impulzusok, talajrezgések segítségével kommunikálnak, méghozzá úgy, hogy simára döngölt üregük tetejéhez kopogtatják a fejüket. Máshogy szinte meg sem tudnák egymást találni a párzási időszakban, szemeiket ugyanis bőr takarja, így a vakonddal ellentétben tényleg teljesen vakok.

Étrendjük kizárólag növényi táplálékból áll, így gumókkal, hagymákkal, rizómákkal és gyökerekkel táplálkoznak, majd miután ezeket már teljesen megdézsmálták, be tudják húzni az alagútba a növények föld felett maradt szárait, leveleit, terméseit is. Táplálékraktáraikat tavasszal és ősszel készítik össze, a téli és nyári időszakban pedig ezekből a felhalmozott készletekből élnek.

Földikutya a kertben?

A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a földikutyák régebben többször látogatták a települések kiskertjeit és a földeket is, hogy burgonyát, répát, hagymát, cukorrépát, dáliagumót vagy épp kardvirág- és tulipánhagymát dézsmáljanak. Így került rájuk és maradt azóta is rajtuk, hogy ők bizony tolvaj kártevők, holott a szakember szerint mostanában sokkal inkább a vakond és a kószapocok túrhatja fel, utóbbi pedig meg is dézsmálhatja a kertek termését:

Előfordul, hogy azzal hív minket valaki telefonon, hogy talált egy földikutyát, aminek aranyos kis gombszeme és hosszú farka van, és lehetőleg vigyük el. Mivel tudjuk, hogy a földikutyának se szeme, se hosszú farka nincs, látatlanban is sejthető, hogy kószapocokkal van dolguk. Ma már egyébként is csak egyetlen településről tudunk, ahol tényleg megjelenhet földikutya a veteményesben, ez pedig Hajdúbagos. Itt ugyanis egy nagyobb ismert állomány él a település szélénél, így előfordulhat, hogy nagyon ritkán egy-egy példány tényleg bekóborol a kertekbe.

Kalandos költözés a földikutyák háza táján

Bár a magyar földikutya állományát mára már körülbelül 1 700 példányra becsülik, a velük való találkozás valószínűsége szinte egyenlő a nullával. A rendszerető kis jószágok ugyanis életük során csak kivételes esetekben jönnek fel a felszínre: amikor elhagyják anyjukat és kicsivel távolabb keresnek maguknak saját területet vagy párválasztás során a harcoló hímeknél a vesztes is a felszínre menekülhet. Ilyenkor azonban arra is megvan az esély, hogy ragadozók prédájává válnak, holott egyébként elképesztő ügyesen bújnak el a járataikban.

Ez viszont azt is jelenti, hogy a természetvédelmi szakembereknek is speciális, nehezen tanulható trükköket kellett bevetni, hogy az áttelepítésre szánt példányokat mégiscsak nyakon tudják csípni.

Az alaposan megtervezett befogás azonban csak a jéghegy csúcsa. A földikutyák ugyanis rendkívül érzékenyek a talajadottságokra és a rendelkezésre álló táplálékra, így az sem mindegy, hová kerülnek áttelepítésre. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, a Debreceni Egyetem és a Magyar Természettudományi Múzeum szakértőinek olyan területeket kellett tehát keresni, ami a lehető legjobban hasonlít az áttelepített példányok eredeti élőhelyéhez. Pompola Krisztián elmondása szerint így került a Hajdú-Bihar vármegyei Monostorpályi határába huszonegy, Martinka határába pedig húsz magyar földikutya.

Ezek a példányok egy homokpuszta-gyepről jöttek, Hajdúhadház és Hajdúbagos mellől, így ugyanilyen homoki gyepre helyeztük át őket mind a két területen. Az is fontos szempont volt, hogy a helyszín védett vagy Natura 2000 terület legyen és lehetőleg a nemzeti park vagyonkezelésében álljon, hiszen biztosítanunk kell, hogy a táplálékul szolgáló növényzet fennmaradjon. És nem utolsó sorban ezeken a területeken a legkisebb az esély arra, hogy valaki véletlenül felszántsa az élőhelyüket.

Hálókamra, répa, mikrochip, vérvétel

Az áttelepített magyar földikutyák a gördülékenyebb beilleszkedés érdekében egy kis mesterséges járatrendszert, hálókamrát és némi harapnivalót kaptak, a genetikai vizsgálatokhoz pedig vért vettek tőlük. Testüket egy apró chippel is ellátták a szakemberek, hogy a későbbi megfigyeléseknél nyomon tudják követni, hogy egy áttelepített vagy egy már ott született példány került-e elő.

Apropó vérvétel: a Kárpát-medencében élő földikutyák rendszertani besorolása igen bonyolultan alakult. Ennek oka egyfelől az, hogy a különböző fajokat a külső jegyek alapján szinte lehetetlen megkülönböztetni, sőt a határozás során pusztán már az is okozhatna tévedést, hogy más méretű a hím, mint a nőstény. Az sem mindegy, hogy az adott példány milyen koszton él: a Debrecen környékén, kötött talajon élő példányok például magasabb fehérjetartalmú lucernán élnek, ezért testük is nagyobbra nő, mint a homokpusztákon élő fajtársaiké. A fajok elkülönítéséhez tehát mindenképp szükségesek a vérből végezhető genetikai vizsgálatok.

Így derült fény arra, hogy amit korábban három kisfaj – az erdélyi földikutya, a magyar földikutya és a délvidéki földikutya – képviselőinek hittek, az valójában két faj. Így ma már biztosak lehetünk benne, hogy a Duna-Tisza közén élő példányok a délvidéki földikutya fajhoz, a Tiszántúlon élők pedig a magyar földikutya fajhoz tartoznak.  

Korábban a földikutyák jóval elterjedtebbek voltak, de a mezőgazdasági gépek fejlődésével lényegében megszűntek az élőhelyeik, így ők is a kipusztulás szélére sodródtak. Egy kollégám azt szokta mondani, hogy a földikutya körülbelül olyan rossz helyzetben van, mint a hegyi gorilla. Ezek az áttelepítések pedig picit mindig javítanak a helyzetén.