1 hónap múlva jön az Agrárium 2025 konferencia!
A rendezvény célja, hogy áttekintse mindazokat a fontos támogatási, szabályozási, finanszírozási, piaci és jövedelmezőségi változásokat, illetve kilátásokat, amelyek döntően meghatározzák az agrárgazdasági vállalkozások egész éves eredményes gazdasági/üzleti tevékenységeit.
Kistermelők és fiatal gazdák 50% kedvezménnyel regisztrálhatnak a rendezvényre!
35% kedvezmény NAK-szaktanácsadóknak és NAK-tagoknak!
Hogyan változott az elmúlt évtizedekben a magyarországi vizek mennyisége és minősége, különösen az aszályos időszakok hatására?
A legfontosabb irányadó dokumentum a vizek állapotával kapcsolatban a harmadik Országos Vízgyűjtő-gazdálkodási Terv (VGT 3), amelyet 2022-ben adtak ki. Jelenleg már a negyedik terv előkészítése zajlik, azonban a legalaposabb információk továbbra is a korábbi, VGT 3-ban olvashatók. Ez a vízgyűjtő-gazdálkodási terv nagyon részletes képet ad az összes hazai víz állapotáról, állóvizekről, folyóvizekről, és az Európai Unió víz-keretirányelv célkitűzéseinek teljesítéséhez szükséges. A Víz Keretirányelv előírja azt, hogy – több határidő hosszabbítás után – legkésőbb 2027-ig a vizeknek jó állapotba kell kerülnie. Az összefüggő kép sajnos azt mutatja, hogy ettől eléggé messze vagyunk. Valamelyest javult a helyzet az előző Vízügyi-gazdálkodási Terv (VGT 2) időszakához képest, de még nagyon sok az olyan víztest, ami nincsen jó állapotban. Az adatok szerint a VGT 2 esetében a vízfolyásainknak a 44 százaléka volt mérsékelt ökológiai állapotban, és mindössze 7 százaléka volt jó ökológiai állapotban.
A VGT 3 időszakára, tehát a 2020-as évek elejére azt lehet mondani, hogy mérsékelt ökológiai állapotba került a vízfolyások közel 64 százaléka, illetve jó ökológiai állapotban volt 11 százalékuk.
Az állóvíztestek esetében nehezebb az összehasonlítás, mivel a VGT 2-ben, vagyis az előző felmérési időszakban az állóvizek többségéről – egészen pontosan 52 százalékukról – nem állt rendelkezésre adat. A VGT 3 idejére ezt az adathiányt nagyrészt sikerült pótolni, és az eredmények szerint állóvizeink mindössze 12 százaléka volt jó ökológiai állapotban, míg közel 67 százalékuk mérsékelt minősítést kapott.
Ami viszont igazán aggasztó, hogy a vízkészletek állapotát vizsgálva kifejezetten kedvezőtlen tendenciák rajzolódnak ki. A VGT3 hosszú távú elemzései azt mutatják, hogy az ország szinte minden részvízgyűjtőjén csökkennek a vízkészletek, és ez nemcsak a felszíni, hanem a felszín alatti vizekre is igaz.
Mit jelent ez a gyakorlatban? A harmadik Vízgyűjtő-gazdálkodási Tervben készült egy elemzés, amely 1980 és 2020 között vizsgálta a folyók középvízi vízhozamának alakulását részvízgyűjtők szintjén. Az eredmények alapján gyakorlatilag az ország teljes területén csökkenő tendencia figyelhető meg (néhány kivétellel). A legkritikusabb a helyzet a Tisza vízgyűjtőjén. A felső-tiszai részvízgyűjtőn ebben a 40 éves időszakban 46 százalékkal esett vissza a középvízi vízhozam. Hasonlóan aggasztó adatok mutatkoznak a Körösök vízgyűjtőjén, ahol 20-40 százalékos csökkenéseket mértek. Az ország nyugati részén jelentős visszaesés tapasztalható a Rába és Marcal, illetve a Dráva vízgyűjtőjén, ahol 15 százalékos a csökkenés. A Dunántúl némileg kedvezőbb helyzetben van, de összességében egyértelműen kijelenthető, hogy a felszíni vizek vízhozama csökkenő tendenciát mutat.
Ez részben a klímaváltozás következménye, részben pedig annak tudható be, hogy egy elvezetésre koncentráló vízrendezési rendszert működtetünk, ami miatt a vizek nagy része áthalad rajtunk anélkül, hogy helyben hasznosulna. Ugyanakkor a talajvízkészletek is csökkenő tendenciát mutatnak, tehát a részvízgyűjtők többségénél megfigyelhető a talajvízszint folyamatos süllyedése.
Különösen súlyos a helyzet a Tisza vízgyűjtőjén, ahol évente átlagosan egy és öt centiméter közötti a csökkenés. A legkritikusabb területek ebből a szempontból a Duna–Tisza közi homokhátság és a Nyírség, ahol a jellemzően homokos talajok magasabban fekszenek a folyókhoz képest, a vízutánpótlást gyakorlatilag csak a csapadék biztosítaná. Ugyanakkor a csapadékból eredő beszivárgás is csökken, és mivel a vizek többségét elvezetjük, sok helyen már a talajvíz, rétegvíz az elsődleges vízforrás – akár gazdasági tevékenységekhez, akár ivóvízellátáshoz.
Rejtély, mi történik: tömegesen pusztulnak a halak Tata közelében
Miként hat az aszály a víz minőségére?
Aszályos időszakokban a folyók és vízfolyások vízmennyisége és így hígítókapacitása csökken, vagyis, ha ugyanannyi szennyezőanyag kerül a vízbe, mint egyébként, az sokkal kevésbé tud felhígulni és eloszlani. Emellett a hosszabb, melegebb periódusokban a vizekben zajló bomlási folyamatok is felerősödnek, ami önmagában is kedvezőtlenül befolyásolja a vízminőséget.
Hosszú időn keresztül a vízelvezetés volt a vízgazdálkodás egyik fő célja. Hogyan lehetne a belvízcsatorna-hálózatot a vízelvezetés helyett inkább a vízvisszatartás szolgálatába állítani, és milyen lépések szükségesek ehhez?
A vízkészletek csökkenésének van egyrészről éghajlati oka, másrészről pedig az emberi területhasználat, illetve a vízgazdálkodás, meghatározó ilyen szempontból. Az éghajlatváltozási ok az, amit nyilvánvalóan globális összefogással (az üvegházhatású gázok csökkentésével) lehetne csökkenteni, a helyi hatásokhoz pedig valamilyen formában alkalmazkodni kell, illetve ezeket enyhíteni szükséges. Magyarország felszíni vízfolyásainak a 95 százaléka határon túlról érkezik. Medence alján vagyunk köztudottan, és emiatt nagyon nem mindegy, hogy az ideérkező vizekkel hogyan bánunk. A XIX. századtól kezdve megvalósult a folyószabályozás, majd a belvízrendezés, aminek a gazdasági, társadalmi okai abban keresendők, hogy új szántóterületeket, mezőgazdasági területeket akartak kialakítani, emellett pedig az infrastruktúra, illetve a városok is terjeszkedtek. Az elmúlt 180 évben gyakorlatilag arra rendezkedtünk be, hogy a többletvizeket távol tartsuk az emberi tevékenységtől.
A gazdálkodásban megszokott gyakorlat, hogy a többlet vizet gyorsan elvezetjük, a hiányt pedig öntözéssel pótolnánk. Mivel azonban a vízkészletek csökkennek, erre egyre kevesebb lehetőség van. Ráadásul az öntözés csak korlátozottan, drágán, inkább kárenyhítésre alkalmas, a tájak egésze ettől még szárazodik. Az éghajlat szélsőségesebbé válása miatt a táji léptékű víztározás lenne a megoldás. A felszíni vízkészletek csökkenése és az egyenlőtlen csapadékeloszlás miatt a talajban lévő víztartalékok is kimerülnek, ami mind a természetes élőhelyekre, mind a mezőgazdaságra kedvezőtlen hatással van.
Hogy mi lenne a teendő? Ha a víz nem akkor áll rendelkezésre, amikor szükség lenne rá, akkor a megoldás, hogy betározzuk, amikor többlet van belőle. Nem óriási mesterséges tározókra van szükség, hanem a meglévő terepadottságok kihasználására és fejlesztésére. A beszivárgási zónák kialakítása segíthet a belvíz hasznosításában, míg a talajregeneráló gazdálkodás javítaná a vízmegtartást. Az élő talaj több vizet képes befogadni, ami nemcsak a vízgazdálkodást, hanem a termőképességet is javítja, így gazdaságilag is megtérülő megoldás lehet.
Van egy hatalmas belvízcsatorna-rendszerünk. Az országot mintegy 46 ezer kilométernyi csatorna hálózza be, amik jelenleg elsősorban vízelvezetési célt szolgálnak, de ezeket lehetne a vízvisszatartásban is hasznosítani. Véleményem szerint elsődlegesen a környezeti adottságokhoz igazodó tájhasználat, a víztakarékosság és a vízvisszatartás lenne az a megoldás, amivel el tudnánk indulni egy megfelelő irányba.
A következő lépés a többletvizek, például árvizek szabályozott kivezetése lenne a mentett ártérre, különösen a Tisza vízgyűjtőjén, ahol a legtöbb vízgazdálkodási probléma összpontosul. Bár az árvízveszély ezen a területen ma kevésbé jellemző, az ezredforduló környékén súlyos árvizeket tapasztaltunk, nem kizárható, hogy a jövőben is lesznek ilyenek. Itt találhatók a legnagyobb belvíz- és aszály kockázatnak kitett területek, valamint a kiterjedt hazai belvízcsatorna-hálózat nagyobb része is. A Tisza mentén fontos lenne a tájadottságokhoz illeszkedve mély fekvésű területekre, úgynevezett mélyárterekre szabályozottan kivezetni a vizet, ahol kutatások szerint, nagyságrendileg akár 200 ezer hektárnyi területen lehetne tározást megvalósítani.
Egyre nagyobb a vízhiány Magyarországon: sürgős lépésekre van szükség
Hogyan lehetne elősegíteni a gazdálkodók közötti együttműködést a vízmegtartás érdekében, és milyen további ösztönzőkre vagy szabályozási változásokra lenne szükség ahhoz, hogy ez a gyakorlat szélesebb körben elterjedjen?
Úgy látom, hogy a vízgazdálkodásban már elindult egy szemléletváltás, de a helyes vízkezelés alapja a megfelelő tájhasználat lenne. A folyószabályozás társadalmi igények miatt történt, azonban 180 év távlatából látszik, hogy a vízelvezetés túlzott mértéket öltött. Most egy területi kompromisszumra lenne szükség, vagyis bizonyos területeket vissza kellene adni a víznek, kijelölve klímaalkalmazkodási területeket. Ez azt jelentené, hogy azon területek egy részén, ahol a víz természetesen megjelenik, vagy oda kivezethető nem folyna intenzív gazdálkodás, illetve vízelvezetés, hanem a vizet helyben tartanák. Nyilván, a tulajdonosok együttműködésével.
A meglévő csatornák szakaszolásával, zsilipek lezárásával és belvíztározók feltöltésével jelentős vízmennyiséget lehetne megőrizni. A tavalyi dunai árvíz is rámutatott arra, hogy milyen szélsőségekre kell készülnünk. Míg Nyugat-Európában áradás pusztított és a Dunán Magyarországon is komoly árvíz vonult le, addig a Tisza vízgyűjtője továbbra is vízhiánnyal küzdött. Bár az állami területeken már történnek próbálkozások a víz megtartására, a jelenlegi szabályozás miatt a vízelvezetés élvez elsőbbséget, és egy adott területen egyetlen tulajdonos is megakadályozhatja a víz kivezetését vagy visszatartását. A megoldás egyik kulcsa a gazdálkodók ösztönzése, hogy hozzanak létre vízmegtartó területeket. Ezt támogatási rendszerekkel, például a Közös agrárpolitika ösztönzőivel lehetne segíteni, de az agrárstratégiában is szemléletváltásra lenne szükség, hogy a vizes területeken alternatív termelési módok alakuljanak ki.
Azt gondolom, hogy a mezőgazdasági termelés fogalmát érdemes tágabban értelmezni. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület felmérése szerint az országban 300-400 ezer hektárnyi olyan terület van, ahol a mezőgazdasági termelést annyi tényező akadályozza, hogy inkább más hasznosítás lenne célszerű. Ezeken a helyeken a kevésbé eredményes szántóföldi művelés helyett, a táji adottságoktól függően gyepgazdálkodás, vizes élőhelyek kialakítása vagy erdőtelepítés jelenthetne fenntarthatóbb megoldást. Ha egy gazdálkodó áttér egy ökológiailag, gazdaságilag kedvezőbb hasznosításra, valójában mást fog „termelni”: nem például gabonát, hanem víztartalékot, jobb mikroklímát, élőhelyeket, biodiverzitást és klímaalkalmazkodást. Ezek közösségi hasznok, amelyeket közpénzekből, a támogatási rendszerekkel kellene ösztönözni, különösen a vízvisszatartás és táji vízpótlás szempontjából kulcsfontosságú területeken. A gazdálkodók számára megfelelő támogatási összegek mellett reális alternatíva lehet az ilyen irányú átállás.
A folyamat már elkezdődött
A 2022-es aszály is rávilágított arra, hogy a hagyományos termelési módok sok esetben fenntarthatatlanok. A kukorica vetésterülete például csökken Magyarországon, ami részben a klímaváltozás, részben a piaci bizonytalanságok következménye. Az alkalmazkodás már zajlik, de jelenleg inkább kényszerből történik, pedig tudatosabb tervezéssel fenntarthatóbb és gazdaságilag is előnyösebb irányba terelhető lenne. Az elmúlt években jelentős változások történtek a mezőgazdasági támogatási rendszerben a vízállásos területek kezelése kapcsán. 2023-tól kezdve a gazdálkodóknak már nem kell levonni ezeket a területeket a támogatható földterületből, ami megszüntetett egy korábban hátrányosan érzékelt „büntetést”.
Azaz a termelőknek már nem jelent veszteséget a területalapú támogatásban, ha földjükön időszakosan víz áll.
A támogatási rendszer ugyanakkor nemcsak ezt a hátrányt törölte el, hanem egyre több ösztönzőt is bevezet a vízmegtartás érdekében. Az Agrár-Környezetgazdálkodási Program (AKG), amelyet tavaly hirdettek meg, már tartalmazta azt a követelményt, hogy a belvíz elvezetése tilos. Ez az előírás várhatóan mintegy 1 millió hektár területen kötelezővé teszi a víz visszatartását azok számára, akik az AKG-ba belépnek. Emellett új támogatási formák is megjelennek, például a vízvédelmi célú nem termelő beruházások támogatása, amelynek segítségével a gazdálkodók kisebb vízvisszatartási helyszíneket alakíthatnak ki és azokat legalább hét évig fenntartják. Továbbá szakértők javaslatot tettek egy úgynevezett „vízprémium” bevezetésére is, amely hamarosan meg is valósulhat. Ez a támogatás visszamenőleg kompenzálná a gazdálkodókat - amennyiben földjükön víz állt -, és műholdfelvételek alapján azonosítaná a tényleges vízmegtartást.
Az ilyen ösztönzők célja, hogy a gazdálkodók pénzügyi szempontból is érdekeltek legyenek a vízvisszatartásban. A siker érdekében azonban nemcsak a támogatási, hanem a jogi rendszernek is ösztönöznie kellene az együttműködést. Jelenleg egy-egy mélyfekvésű területen sokszor előfordul, hogy ha egy gazdálkodó nem akarja a vizet megtartani, akkor annak elvezetésére kényszerül a vízügy. Hosszú távon ezért olyan szabályozásra és támogatási rendszerre lenne szükség, amely elősegíti a gazdálkodók közötti együttműködést, és biztosítja, hogy ezek a területek valóban betölthessék vízmegtartó szerepüket.
Aggasztó a vízhelyzet Európában: gyors lépéseket sürgetnek
Milyen időtávban lehet érzékelhető hatása annak, ha a vízmegtartásra helyezzük a hangsúlyt a vízelvezetés helyett? Vannak erre vonatkozó becslések vagy adatok, hogy mennyi idő alatt tölthető vissza a talajvíz, és mikor tapasztalhatjuk meg ennek a gyakorlati előnyeit?
Ez egy hosszú távú folyamat. Az éghajlatváltozás most láthatóan egy magasabb fokozatba kapcsolt. Gyakorlatilag az összes adat ezt támasztja alá, ha nézzük akár a napi híradásokat, vagy az éves összesítéseket, folyamatosan döntjük a melegrekordokat, ami azt is jelenti, hogy egyre szélsőségesebb időjárási jelenségekkel kell szembesülnünk. Hosszabb távon azt látjuk, hogy a Magyarországra hulló csapadék mennyisége nem változott jelentősen, de ennek az eloszlása viszont igen.
A felmelegedés következtében lassan elbúcsúzhatunk a hótakarótól, ami önmagában is jelentősen átalakítja a folyók vízjárását és a tájak csapadékviszonyait. A korábbi hótakarós időszakok, csendes esők helyett a csapadék sokkal rövidebb idő alatt érkezik meg. Ez azonban azt eredményezi, hogy a csapadék kevésbé hasznosul: a hirtelen, viharos erejű esőzések nem tudnak megfelelően beszivárogni a talajba, hanem gyorsan lefolynak a felszínről.
Különösen akkor, amikor extrém mennyiségű csapadék érkezik egy adott területre, elsődleges cél a víz gyors elvezetése. Ilyen körülmények között sokszor fel sem merül annak lehetősége, hogy a vizet helyben tartsák – hacsak nem alakítanak ki kifejezetten erre szolgáló területeket. Ezért lenne kulcsfontosságú a beszivárogtatási zónák létrehozása nemcsak a vidéki térségekben, hanem a városokon belül is. A városi környezetben a zöld-kék infrastruktúra, azaz a növényzettel kombinált vízmegtartó rendszerek kiépítése egyre inkább elengedhetetlenné válik. A melegebb időjárás miatt a csapadék gyorsabban elpárolog, hevesebb, viharosabb formában hullik le, és az aszályos időszakok is hosszabbá válnak. A nagyobb hőmérséklet miatti erősebb párolgás okán a csapadék gyorsabban eltűnik a tájból. A 2022-es aszály – amely valószínűleg nem az utolsó ilyen volt – a GDP 0,6-0,8%-át tüntette el. Ebben a helyzetben már nem az a kérdés, hogyan állíthatjuk vissza a korábbi állapotokat, hanem az, hogy hogyan előzhetjük meg a még nagyobb katasztrófát.
A legkritikusabb területeken, mint a Nyírség vagy a Homokhátság, több köbkilométernyi víz hiányzik a talajból. A vízszintek csökkenésének megállítása, a tartalékok lehetőség szerinti visszatöltése csak nagyszabású, hosszú távon is működő megoldásokkal lehetséges. Az időtáv megjósolására nem vállalkoznék, de az biztos, hogy fordulóponthoz értünk: ha nem változtatunk most, az ország kiszáradása felgyorsulhat.
Verseng egymással a természetvédelem és az agrárium a vízmegtartás kérdésében?
Szerintem nem. A vízhiány mind a két szektort sújtja, a Vízgyűjtő-gazdálkodási Tervből is egyértelműen kiderül, hogy az élőhelyek egyik legfőbb károsító tényezője a szárazodás, és a mezőgazdaságnak is nagyon komoly és egyre komolyabb károkat okoz. Tehát azt lehet mondani, hogy a mezőgazdaságnak és a természetvédelemnek a szárazodás megállítása vagy visszafordítása mindenképpen közös érdeke, csak az a nagy kérdés, hogy ez hogyan valósul meg a területen. Én úgy látom, hogy ha itt a területhasználatban ezeket a bizonyos kompromisszumokat végig gondoljuk, a megfelelő ösztönzőket hozzárendeljük, illetve természetközeli, természetre alapozott megoldásokban gondolkodunk, akkor egy nagyon jó partnerséget lehet kialakítani. Mi ezt egyébként a gyakorlatban, mintaterületeinken érzékeljük is.
