A műanyagszennyezések kapcsán évtizedekig a tengeri környezet állt a figyelem középpontjában, ám mára kiderült, hogy a szárazföldi ökoszisztémák - főként a talaj - a műanyaghulladékok sokkal nagyobb mennyiségét nyelik el, mint az óceánok. A talajba kerülő mikroműanyagok fő forrásai a mezőgazdasági célra használt szennyvíziszap, a termesztés során alkalmazott műanyag fóliák, valamint a hulladéklerakókból a földbe kerülő műanyagok. A mikroplasztikok - legyen szó polietilénről (PE), polisztirolról (PS) vagy polipropilénről (PP) - nem csak fizikai, hanem kémiai terhelést is jelentenek a talaj számára. A polimerekből kioldódó adalékanyagok (például lágyítók és UV-stabilizátorok) közvetlenül toxikus hatást fejtenek ki a talajflórára. A mikrobák megtelepednek a műanyag felszínén, amelynek egyedi közössége eltér az egészséges talaj ökoszisztémájától (Omidoyin és Jho, 2023).

Mi a probléma a komposztálható műanyagokkal?

A körforgásos gazdaságban betöltött pozitív szerepük ellenére a bioplasztikok (például a politejsav) lebomlása a természetes talajkörnyezetben egyáltalán nem zökkenőmentes. A legkritikusabb probléma a “komposztálható” címke félreértelmezése. A legtöbb ilyen anyagot ugyanis ipari körülményekre optimalizálták (magas hőmérséklet, kontrollált nedvesség), így a valódi termőtalajban - ahol a hőmérséklet és a körülmények jóval változékonyabbak - a teljes mineralizáció (szén-dioxiddá és vízzé alakulás) általában elmarad.

Ahelyett tehát, hogy lebomlanának, a bioplasztikok apró mikroműanyagokká töredeznek, fragmentálódnak, emellett köztes, rövid láncú polimerek, oligomerek és kémiai maradványok (a PLA lebomlásakor például tejsav) formájában halmozódnak fel - olvasható az Environment Research tudományos lap tavalyi tanulmányában, amelyben azt is megállapítják, hogy ezek a maradványok súlyos ökotoxikológiai kockázatot jelentenek.

A legsúlyosabb toxikológiai hatás a lebomlási maradványok által kiváltott oxidatív stressz. A felhalmozódó oligomerek és kémiai komponensek ugyanis beavatkoznak a talajmikrobák sejtjeinek normál anyagcseréjébe, ami a reaktív oxigénfajták (ROS) túlzott termeléséhez vezet. A ROS egyfajta sejtszintű szabad gyökök, amelyek stressz hatására indulnak be, és nagy mennyiségben mérgezőek. Ez az oxidatív stressz károsítja a mikrobiális sejtek alkotóelemeit, beleértve a DNS-t és a sejtmembránokat, drasztikusan csökkentve a sejtek életképességét és diverzitását.

A károsodás másik kritikus jele a talajenzimek aktivitásának gátlása (például a foszfatáz, ureáz és dehidrogenáz esetében). Mivel ezek az enzimek felelősek a talaj szén-, nitrogén- és foszfor-ciklusainak fenntartásáért, a károsodás közvetlenül veszélyezteti a talaj termékenységét és ökológiai ellenálló képességét. A bioplasztikok tehát nemhogy megoldanák, de sokkal összetettebb, rejtett toxicitással terhelt környezeti problémát hoznak létre a szárazföldi ökoszisztémákban.

Kritikus újragondolás kell a fenntartható megoldásokat illetően

Ezek az eredmények világosan jelzik: a komposztálhatóság ma sok esetben nem más, mint a portál által is bemutatott greenwashing jelensége, mégpedig a termőtalaj rovására. A körforgásos gazdaság sikere megkövetelné, hogy a „zöld” megoldásokat szigorúan teszteljék a teljes életciklus során, beleértve a bomlási folyamat ökotoxikológiai következményeit is. A megoldási irányokat tekintve szükséges lenne valódi, nem az ipari komposztálási feltételeken alapuló “talaj-biodegradálhatósági” szabványok bevezetésére, valamint olyan bioplasztikok fejlesztésére, amelyek alacsony hőmérsékletű környezetben is garantálják a teljes mineralizációt toxikus maradványok nélkül.

Persze természetesen a legjobb stratégia továbbra is a műanyagfelhasználás radikális csökkentése és a meglévő műanyagok hatékony visszagyűjtése lenne, ugyanis bármilyen „fenntartható” megoldás, amely új toxikus terhelést jelent az ökoszisztémára - jelen esetben a termőtalajra -, megkérdőjelezi a körforgásos gazdaság alapvető céljait. A mindennapi gyakorlatban ennek az egyik legkonkrétabb eszköze az edényvisszaváltás és -megosztás lehet.