Amikor az 1950-es években Fidel Castro és társai forradalmat robbantottak ki Kubában, a karibi szigetország termőterületeinek háromnegyede még külföldi magánszemélyek és vállalatok tulajdonában állt. A fő exportcikk a cukor volt, amelyet az Egyesült Államokba és Nagy-Britanniába adtak el.

A hatalomátvételt követően a Szovjetunióval erősítették meg a politikai-gazdasági kapcsolatokat, és a földek is állami tulajdonba kerültek. Az iparosodásra és a városiasodásra próbálták helyezni a hangsúlyt, a mezőgazdaság így háttérbe szorult, és ennek következményeként a gépesítettség sem követte a kor igényeit.

Amikor a kilencvenes évek elején összeomlott a KGST, a "testvérállamok" segítsége nélkül Kuba agráriuma szinte a kőkorszakba süllyedt vissza: nem volt takarmány, műtrágya, vetőmag, oltóanyag, fejlett öntözőrendszerek, de még gumiabroncsok és üzemanyag sem a mezőgazdasági gépekhez. Akkoriban 280 ezer ökröt, lovat vontak be a termelésbe, hogy azzal pótolják a kieső gépi erőt. A helyzet később némileg javult, ám mára a kubai vezetés is rájött, hogy nemzetközi nyitás nélkül örökké csak egy helyben fognak topogni.

A szigetország viszonylag könnyen összevethető Magyarországgal, hiszen nem sokkal nagyobb annál: a 110 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területen bő 11 millió ember él. Míg azonban nálunk 140 ezer traktor dolgozik a földeken, Kubában csupán 65 ezerre tehető az erőgép-állomány. Az ottani gépek 95%-a ugyanakkor harminc évnél is idősebb, és az öt esztendőnél fiatalabb traktorok aránya mindössze 1%.

A lakosságnak alig 10%-a dolgozik a mezőgazdaságban, így nem csoda, hogy a szükséges élelmiszer bő kétharmada import révén érkezik az átalakuló karibi államba. A fiatalok egyelőre nem vágynak a földekre, így a gazdálkodók zöme az 50-65 éves korosztályból kerül ki. Az időjárási szélsőségek (szárazság, áradások, hurrikánok) egyre gyakoribbá válása is nehezíti a termelést, talán ezért is hever a 6,2 millió hektárnyi szántóterület fele egyelőre megműveletlenül (ennek 80%-a még mindig állami tulajdonú).

Kuba számára ésszerű megoldás volna, ha mindenekelőtt az Egyesült Államokkal fonnák szorosabbra a gazdasági kötelékeket. Az USA bő fél évszázados szünetet követően hamarosan traktorgyárat létesít a szigetországban, amely évente 1000 darab kis teljesítményű, Oggún márkanevű erőgépet állít majd elő a kubai farmerek munkájának megkönnyítésére.

Az egyszerű, könnyen fenntartható, munkagépként is funkcionáló, 18-25 lóerős konstrukciókat várhatóan 10 ezer dolláros vételár alatt (ez kb. 2,5 millió forintnak felel meg) kínálják majd. A vásárlóképes kereslet létezik, kérdés azonban, hogy az állam mennyire támogatja majd a piac szabad működését.

A traktorüzletből nem akar kimaradni Fehéroroszország sem: a Magyarországon is népszerű MTZ/Belarus gyártóvállalat máris bejelentkezett, hogy felmelegítse a hajdani kiváló kapcsolatokat. A Raúl Castro utódaként a következő kubai elnökként emlegetett Miguel Díaz-Canel Bermúdezt a közelmúltban vendégül is látták Minszkben, hogy bemutassák neki az ország egyik büszkeségének számító MAZ autógyárat.

A karibiek elsősorban a traktorok és teherautók (valamint a hozzájuk való alkatrészek) iránt érdeklődnek, és 450 darab (80, 100, illetve 150 LE-s) MTZ-re már le is adták a rendelést 13 millió dollár értékben. A térségben komoly hagyománya volt a szovjet gépek használatának, ám az utódállamok (köztük Fehéroroszország) sokat vesztettek pozícióikból, így van mit bepótolniuk.

A minszki traktorgyár már Nicaraguával és Bolíviával is megegyezett 1000, illetve 450 darab erőgép értékesítéséről. Látszik, hogy a piacgazdasági áttérés első szakaszában a John Deere, illetve a nyugat-európai "sztármárkák" aligha fognak labdába rúgni Kubában, amely a mezőgazdasága újjászervezését így minden bizonnyal az MTZ-re, és a hozzá hasonló, olcsó, ám strapabíró és megbízható gépekre alapozhatja majd.