Változó, hogy mikor de előbb-utóbb eljön az idő, amikor dísz-, vagy gyümölcsfáinkon, cserjéinken, sőt az évelő lágyszárú növényeken is nyomot hagy az idő, és elöregszenek. A kivágást azonban még jó ideig elkerülhetjük, ha erőteljes visszametszéssel, néha csonkolással új hajtásnövekedésre serkenthetjük e példányokat, azaz megifjíthatjuk őket. A növények magyar neve nagyon találó: ami a „növekvő lények”-ből rövidült „növények”-ké és azt jelzi, hogy míg az emberek és az állatok egy bizonyos fejlődési fázisuk után elkezdenek visszafejlődni, leépülni, ez bár a növénykere is igaz, de eközben ők továbbra is folyamatosan fejlődnek, csak az arányok változnak, és a fejlődés-leépülés ellentétes folyamatai közül utóbbi válik meghatározóvá. Egy elöregedett fa még pusztulása előtt is növeszt új hajtásokat, amennyire tud.

Az ifjításnál ezt a képességét tudjuk használni, serkenteni, hiszen metszéssel, főleg erőteljes metszéssel mindig nagymértékű hajtásnövekedést eredményezünk a fákon, mivel a levágott rész alatt megmaradó alvórügyeket aktiváljuk.

A rendszeres metszés késlelteti az öregedést

Például egy gyümölcsfa elöregedése nem pusztán az évek múlásának tudható be. A puhafájú fajok (például a fűzfafélék, nyárfák) nagyon gyors növekedésűek, ám viszonylag rövid életűek. Egy teljesen üres kertbe érdemes néhány ilyen példányt ültetni, mivel ezek már pár év múlva árnyékkal hálálják meg a gondozást. Az idő múlásával azonban ezek, bár továbbra is gyorsan növekszenek, de egyes részeik pusztulni kezdenek. A nyári viharok először mindig e puhafájú fajok ágait törik le, emiatt pedig nagyméretű példányok idővel veszélyessé is válhatnak a kertben. Míg egy harmincéves nyárfa már korosnak számít, addig egy ugyanilyen idős tölgy még csak ifjúkorú - ezt érdemes figyelembe venni, amikor egy fa megtartásáról, vagy kivágásáról döntünk. A fák öregedésének másik gyakori oka lehet a metszések hiánya. Az őszibarackfákon például rövid idő alatt megfigyelhető: amennyiben elmaradtak a metszések, akkor a termőrészek már csak a fa felsőbb részein találhatók meg, ott is egyre ritkábban. A törzs után a vastagabb ágakból nem indulnak fiatalabb termőképes vesszők, a fa elkezd felkopaszodni, leveleket, gyümölcsöket csak a tetején találunk.

Az ifjítás olyan, mint egy nagy műtét: de mikor esedékes?

Az ifjítás komoly beavatkozás, a legideálisabb időpontja a kora tavaszi metszéssel egy menetben van, ám főleg üzemi környezetben - de akár kiskertekben is- megesik, hogy a biológiailag optimális időszakot felülírják a gazdasági, vagy munkaszervezési érdekek. Mivel a vastag ágak levágása jelentős mennyiségű termővessző eltávolításával is jár, ha tavasszal végezzük (amikor a fának ez a legoptimálisabb), akkor azzal elveszítjük már az idei termést is. Ifjítás után sokszor évekig nem számíthatunk számottevő termésre, mert sok esetben a lombkorona mérete is jelentősen csökken és emiatt az ifjítás után az új korona, új termőrészek kialakítása kezdődik meg. Sokan megvárják ősszel a gyümölcsök esetén a termés beérését, és akkor csonkolják vissza a fákat. Ez kényelmességre is vall, mert nem elég, hogy vegetációs időszakban történik a beavatkozás, így még nyújtózni sem kell a gyümölcsért, csak a levágott, földön fekvő ágakról kell leszedni azt. Bár ez a megoldás nem a legoptimálisabb a fa számára, ha megfelelően történik a sebek lekezelése, túl nagy probléma általában nem származik belőle.

Az ifjítás mértéke függ a növény állapotától, de fák esetén a koronaágakat akár felére, harmadára is visszavághatjuk. Bár a legtöbb növényben van annyi vitalitás, hogy ilyen csonkolás után újra hajt, ezt megkönnyítendő csak addig vágjuk vissza az ágakat, ahol még nem túl vastag és lemezesedett a kéreg, hiszen az ez alatti alvórügyek sokkal nehezebben hajtanak ki, mint azok, melyeket csak vékonyabb kéreg fed.

A sebek lezárásáról soha ne felejtkezzünk meg, mert egy ilyen csonkolás a fa életében felér egy nagyműtéttel. A sebkezelő anyagok védenek a kórokozók bejutása ellen is, melyeknek e nagy sérülésekkel kaput nyitunk.

Azzal, csak hogy levágtuk, még nem ifjítottuk!

Azzal, hogy nagy ágakat vágtunk le a fáról, még nem ifjítottuk meg, hiszen ez egy több éves folyamat első lépése. A követő pár évben ne nagyon számítsunk még termésre, hiszen ez az idő inkább az új, immár fiatal ágrendszer kialakításával fog telni. A visszavágásokkal egyúttal megszüntettük az egyensúlyt a gyökerek és a lombkorona között, hiszen méretbeli eltérés, aránytalanság alakult ki. A földben ugyanis ugyanakkora gyökértömege maradt a növénynek, amekkora a régi koronát ellátta, ám ennek mérete most jelentősen kisebb lett. Emiatt rengeteg vízhajtást fog hozni a fa, melyek főként a csonkolások körül jelennek majd meg. Ekkor elkezdődhet a hajtásválogatás folyamata. A következő évben ki kell választanunk, hogy a rengeteg hajtás közül melyek azok, amelyekből idővel vastag ágakat szeretnénk nevelni, és melyek azok (a többség) amelyeket eltávolítjuk. Ne sajnáljuk ezeknek a vesszőknek a ritkítását, mert ha sokat hagyunk belőlük, akkor egymás konkurenseivé válnak, egymás kárára növekszenek, de nem megfelelő ütemben. Eleinte elég furán fog kinézni az ifjított fa a vastag törzséhez viszonyított kis koronájával, de ezek az arányok pár év alatt helyreállnak, és egy életerős fa áll majd a régi, már-már kivágással fenyegetett helyén.

Nem csak a fák ifjíthatók

Bár ifjításról elsősorban fásszárúaknál beszélünk ez a lágyszárú növények esetén is szükséges, csak ott nem feltétlenül az erőteljes metszést jelenti. Egy évelő növény vagy egy kerti cserje lehet, hogy 8-10 évesen jobban néz ki, mert rendszeresen gondozták, mint egy 3-4 éves fajtársa, amit azt követően, hogy elültettek, semmilyen gondozásban nem részesítettek. Szemléletes példa erre a szamóca, ami ha egy helyben van 3-4 évig, kiemelkedik a talajból, gyökere elöregszik, és sokkal kevesebb termést hoz: mert kevesebb tápanyagot és vizet képes felvenni rossz állapotú gyökérzetével. Ha ugyanazt a tövet mélyebbre ültetjük, vagy fiatal szaporulatából ültetünk újra, jobb termésre számíthatunk a gyökerek megifjulása miatt.

A rózsáknál is gyakori hiba - főleg a teahibridek és bokorrózsák esetén -, hogy sokan úgy vannak vele; milyen szép nagy tő, ezért csak alig-alig metszik. Ez azonban a tövek leromlásához vezet. Minél vékonyabb egy rózsa vesszője, annál erőteljesebben, akár 2/3-3/4 részére is visszavághatjuk. Az erősebb vesszőket csak felére. A gyenge vessző virágzása is gyengébb lesz, de ha erősebben visszavágjuk, akkor az új hajtások növekedése intenzívebbé válik, ami a virágzásban is jelentkezik majd. A metszés mindig új hajtásnövekedést serkent, hiszen a növény érzi, hogy a metszés környékén új hajtást kell fejlesztenie, így az alvórügyek aktiválódnak.

A talajuntság is csökkent növekedést eredményez

A talajból a növény felhasználja a tápanyagok egy részét, és egy idő után, ha ezt nem pótoljuk, akkor tápanyaghiány lép fel, ami csökkent fejlődést eredményez. Ez a talajuntság jelensége. Kis termetű lágyszárúaknál a legegyszerűbb, ha 4-6 évente átültetjük ezeket egy másik helyre, egyúttal a nagyobb töveket tőosztással szétszedjük. Így az átültetett növényeknek a konkurense is kevesebb lesz és friss földbe is kerülnek, azaz látványosan jobban fejlődnek majd.

Egyes, főleg nagy méretű növényeknél az átültetés már nem opció

Esetükben tápanyagot juttathatunk a talajba, amit idősebb növények esetén injektálással tehetjük. Egy seprűnyél vastagságú karót verjünk le a fa, vagy cserje körül 20-25 centiméter mélyen, több helyen. Majd emeljük ki a karót és szórjunk a lyukba valamilyen komplex műtrágyát (tartalmazzon nitrogént, foszfort, káliumot és mikroelemeket is), ami lehetőleg gyantaburkolt, szabályozott tápanyag leadású legyen. Utóbbi azért előnyös, mert akkor több hónapig egyenletesen adja le a tápanyagokat a készítmény, nem mosódnak ki a talajból a tápanyagok a mélyebb rétegekbe, és a túladagolás veszélye sem áll fenn.

Ahol tehát nem megoldás már az átültetés, ott a talaj tápanyag-összetételék javításával, pótlásával is érhetünk el a metszéses ifjításhoz hasonló eredményeket a következő éve fejlődésében.