Jelenleg is számos kísérlet zajlik a világ különböző pontjain a haszonnövények szárazságtűrésének növelésére, de azok még így is messze állnak az úgynevezett újraéledő növények teljesítményétől, amelyek vízhez jutva 12-48 órán belül kivirulnak akkor is, ha előtte hosszú ideig nem jutottak csapadékhoz.

Sokszor, sok helyen elmondták már, hogy 2050-re a Föld népessége elérheti a 10 milliárd főt, és a lélekszám-emelkedés jó része éppen Afrikára esik majd, ahol a kedvezőtlen időjárási körülmények és az elmaradott gazdasági-társadalmi viszonyok miatt már ma is csak nagy nehézségek árán lehet előállítani a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszert. Szakértők szerint a jelenlegihez képest 70%-kal kellene növelni a mezőgazdasági termelést a biztos ellátáshoz, ráadásul úgy, hogy a klímaváltozás miatt szinte évről évre csökken az a terület, ahol sikeres gazdálkodás folytatható.

A fekete kontinens jelene bolygónk jövőjét vetíti előre, amikor is a csapadékhiány komoly gondot fog jelenti, ezért rövid időn belül új módszereket kell találni az eredményes növénytermesztéshez. Az egyik ilyen biztató kísérletről Jill Farrant dél-afrikai molekuláris biológus tartott előadást az innovációkat, jövőbe mutató kutatásokat ismertető TED (Technology-Entertainment-Design) konferencián.

Földünkön minden létformának vízre van szüksége: az emberi test 65%-át is ez alkotja, és ha csupán 1%-nyi mennyiséget elveszítünk belőle, az halálhoz vezet. A növények jobban tolerálják a vízhiányt, az évmilliók során ugyanis a földhözkötöttségük miatt különböző "praktikákat" kellett kieszelniük a túléléshez, a csapadékmentes időszakok átvészeléséhez.

Alapvetően több víz van bennük, mint bennünk (kb. 95%), és fajtól függően akár 10-70%-ot is elveszíthetnek belőle, de csupán rövidtávon. A kiszáradás elkerülésére általában kétféle taktikát követnek: vagy lassan fejlődnek, vagy pedig hatalmas gyökérzetet növesztenek, ám a haszonnövényeknél egyik sem elfogadható megoldás számunkra, hiszen viszonylag rövid idő alatt szeretnénk elvégezni a betakarítást, ráadásul úgy, hogy a növény közben a minél bőségesebb termésre törekedjen, és ne az egyéb részei növekedésére fordítsa energiáit.

Ma a búza, a kukorica és a rizs adják az élelmiszer-készleteink 95%-át, és ideális táplálékoknak tekinthetők, hiszen sok magot termelnek, energiában gazdagok, valamint hosszabb ideig tárolhatók a szűkösebb hónapokra, esztendőkre. Hátrányuk viszont, hogy meglehetősen érzékenyek, hiszen képtelenek akár csak pár hetes vízhiányt is átvészelni. Az lenne a jó, ha olyanok lennének, mint az újraéledő növények, amelyek akár a sejtjeik víztartalmának 95%-át is elveszíthetik, ám mégis élnek - erre azonban másfélszáznál is kevesebb növényfaj képes bolygónkon.

Gondoljunk csak a sivatagokban is megélő egynyári növényekre: az év nagy részében látszólag halottak, de ha megjön a tavaszi eső, felélednek és kivirágzanak. Azért élnek túl, mert csupán a csapadékos időszakban növekednek. Aztán magot hoznak (ezeknek mindössze 8-10% a víztartalmuk), amelyek a következő esős periódusban kicsíráznak, így örökítik magukat tovább a növények. Elpusztíthatatlanok, mert több tízmillió esztendő alatt alkalmazkodni tudtak. Mi lenne, ha erre a haszonnövényeink is képesek lennének? Az aszály többé nem pusztítaná el a nagy gonddal, jelentős ráfordítással nevelgetett termést, csupán valamelyest későbbre tolná a betakarítást.

De hogyan lehet mindezt megvalósítani? Bár ma még kézenfekvőnek tartjuk, a kiszáradás nem feltétlenül jelent egyet a pusztulással. A jelenlegi kutatások egyebek mellett arra irányulnak, hogy megkeressék azokat a géneket, amelyek ki- vagy bekapcsolnak a kiszáradás hatására, és megvédik a növényt a tönkremeneteltől. Ez nem feltétlenül a génmódosítás területe, ugyanis tudni kell, hogy a növényekben ott vannak a megfelelő gének, csupán valamilyen okból nem (vagy nem teljes mértékben) használják őket. Nekünk tehát azt kell elérnünk, hogy szárazság esetén ezek bekapcsolódjanak, ahogyan azt a sivatagi újraéledő növények esetében teszik.

Már felmutathatók biztató eredmények. Az Etiópiában elterjedt, apró szemű - ráadásul gluténmentes - gabona, a teff (magyarul tőtippan) például alkalmasnak tűnik arra, hogy újraéledővé tegyük. De a kukoricától sem idegen a módszer, gondoljunk csak arra, hogy a csövet alkotó magok a fejlődésük végén kiszáradnak, és ekkor bekapcsolják a szárazságtűréshez szükséges géneket. A magok "stand-by üzemmódba" kerülnek, csupán minimális életjelet mutatnak, ám kedvező körülmények közt kicsíráznak, és új élet sarjad belőlük. Előbb-utóbb nemcsak a magok, de az egész növény képes lehet erre, ha irányítani tudjuk a gének ki- és bekapcsolását.