A rovarok osztálya elképesztően változatos csoport - a több mint egymillió ismert faj között rengeteg olyan akad, amelynek alakja, színezete, életmódja meghaladhatja az emberi képzeletet. Vannak persze ismerősök is, róluk azt gondolhatja bárki, hogy könnyen besorolhatóak valamilyen megszokott csoportba. Ám a látszat néha csal: e fajok olyan állatokra hasonlítanak, amelyekkel egyáltalán nem állnak rokonságban. A hasonlóság néha a hasonló életmód következménye, de lehet a védekezés egyik módja is, olvasható a Magyar Rovartani Társaság oldalán. A rovarokra a szavazatokat 2020. december 6-a, éjfélig lehet leadni. A Magyar Rovartani Társaság idei jelöltjei a kacsafarkú szender, a keleti rablópille és az ékfoltos zengőlégy.

Bizonyára sokan láttak már egy kolibrihez hasonló mozgású rovart: a virágok előtt egy helyben lebeg, majd hirtelen tovareppen bármely irányba, akár hátrafelé is. Ez az állat a kacsafarkú szender(Macroglossum stellatarum), amely a lepkék rendjébe, azon belül a szenderek családjába tartozik.

Magyarországon idáig 20 szenderfajt figyeltek meg; legtöbbjük alkonyatkor vagy éjjel repül, és nappal "szendereg". Könnyen felismerhetők vastag csápjukról, erőteljes testükről, valamint megnyúlt elülső és jóval kisebb hátulsó szárnyukról, melyeket szemmel követhetetlen gyorsasággal mozgatnak. A magyarországi szenderfajok egy része vándorlepke: minden évben a Földközi-tenger mellől érkeznek az országba, és bár nyáron itt is képesek végigvinni életciklusukat, a teleket már nem élik túl.

Röptében szárnyainak alapszíne is látszik: az elülső szürkésbarna, míg hátulsó élénk narancsbarna. Viszont ha pihenő egyedre bukkanunk, akkor csak az elülső szárnyát mutatja, mellyel jól álcázza magát a talajon vagy fatörzsön - a hátulsó szárny az elülső alatt rejtőzik. Potrohvége jellegzetes alakú, lapított, lépcsőzetesen keskenyedő (erről kapta a "kacsafarkú" nevet), amely segíti őt a kormányzásban, az éles irányváltásokban. Formáját megnyúlt, fekete vagy fehér pikkelyszőrök alakítják ki.

A kacsafarkú szender csendes időben, tavasztól őszig, kora délelőttől kora estig látható az ország bármely vidékén, akár még nagyvárosok emeletes házainak erkélyein is. (Néha még télen is megtalálható melléképületekben, amint téli álmát alussza.) A figyelmes szemlélő észreveheti, ahogy pödörnyelvét (amely a lepkék jellegzetes szájszerve) kinyújtja, és mély torkú virágok kelyhébe mélyeszti. A kerti virágok közül a lángvirágot, a levendulát, a loncot, a nyáriorgonát, a petúniát és a szarkalábat egyaránt kedveli. Ha az ember a kertjébe nemcsak tölcséres virágú dísznövényeket ültet, hanem az egyik zugban meghagyjuk a galajféléket és egyéb vadvirágokat, akkor azzal otthont adhat ennek a lepkefajnak.

Szerencséje van annak, aki Magyarországon megpillanthatja a keleti rablópillét (Libelloides macaronius), ezt a különös rovart, ugyanis elég ritka errefelé. Neve és külseje ellenére nem a lepkék, hanem a recésszárnyúak az országban nem túl népes rendjébe tartozik. Leginkább tehát a fátyolkákkal vagy a hangyalesőkkel áll atyafiságban, de nálunk elég magányos a rovarok rendszerében - Magyarországon ő a rablópillék egyetlen faja, és egész Európában is csak pár rokona akad.

Csapongó röpte és rikító mintázatú szárnyai miatt valóban van benne valami lepkeszerű, de a hasonlóság ezzel véget is ér. Kontrasztos színét nem a lepkékre jellemző hímpor (apró pikkelyek tömege) adja, szájszervei pedig rendes rágók, tehát nincs a lepkékre szintén jellemző, feltekerhető pödörnyelve. Két bunkós csápja mintha a nyolcvanas évek partijain kedvelt csörgős hajráf lenne, de olyan hosszúak, mint a teste. Ha az állat elülső részét közelről megfigyelve azt lehet mondani, hogy van a megjelenésében valami ördögi. Dús szőrzet borítja az egész fejét és torát, jókora fekete szemét pedig egy barázda felső-elülső és alsó-hátsó részre osztja.

A keleti rablópille igazi kelet-mediterrán állat: Európában főleg a Balkán-félszigeten honos (ott néhol szinte tömeges is lehet), de előfordul Közép-Ázsiától nyugat felé Ausztriáig és Észak-Olaszországig. Elterjedésének északi határa a Kárpát-medence vonalára esik. Magyarországon az Alpokalján, a Dunántúli- és az Északi-középhegységben és a Dél-Tiszántúlon található, de mindenütt csak szórványosan. Csak a jól szintezett fátlan gyepek a megfelelőek neki, ahol a 20 centis átlagmagasságú növényzetből magasabb füvek, kórós kétszikűek vagy kisebb bokrok állnak ki. A kifejlett rablópille ezekre telepszik le pihenni, illetve ezekre rakja a petéit; a kikelő ragadozó lárvák azonban rögtön a földre pottyannak, és ott rovarokra vadásznak.

A rablópille igazi kánikulai állat. Június-júliusban rajzik; csak forró napokon, szikrázó napsütésben repül, de akkor olyan gyorsan, hogy felettébb nehéz elkapni. Kettéosztott szemének felső-elülső része csak az ultraibolya tartományban lát. Ez lehetővé teszi, hogy nagy magasságban is vadásszon, mivel a felhőtlen égen az ultraibolya fényben még egy kis rovar is nagy sötét foltként jelenik meg. Borús időben, illetve este egyáltalán nem repül, hanem mozdulatlanul ül a növényzeten. Legtöbb előfordulási helye természetvédelmi területekre esik. Maga a faj is fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 ezer forint.

Az ékfoltos zengőlégynek(Episyrphus balteatus) nincs könnyű dolga. Amikor az ember a legyekről hall, akkor elsőre mindig azok a kellemetlen rovarok jutnak az eszébe, melyek otthonába tévedve zúgva keringenek a konyhában, röpködnek az étel körül, majd összemászkálják azt, végül pedig kikerülnek minden, az agyoncsapásukra irányuló próbálkozást. A legyek megítélésén tovább ront, hogy egyes fajok mindenféle bomló szerves anyagon táplálkozva fejlődnek. Bár ezek a fajok is nagyon fontos ökológiai szerepet töltenek be, az emberek általában visszataszítónak tartják őket. Vannak azonban olyan legyek, amelyek tetszetős kinézetük mellett az életmódjukkal is belophatják magukat a szívekbe. Ezzel csak az a gond, hogy ezeket a legyeket általában más rovarokkal szokás összetéveszteni.

Magyarországon a zengőlegyeknek közel 400 faja fordul elő, ezek közül az egyik leggyakoribb az ékfoltos zengőlégy. A legyek között közepes méretűnek számít: 9-12 mm hosszú. A sárgával és feketével sávozott rovar leginkább darázsra hasonlít. Ez védelmet nyújt neki a veszélyes darazsakat kerülő ragadozókkal szemben. A felületes szemlélőt is könnyen megtéveszti, azonban közelebbről szemügyre véve könnyen elkülöníthető a darazsaktól. Ugyanis a darazsaknak két pár szárnyuk van, a legyeknek pedig csak egy. (A legyeknél és szúnyogoknál a második pár szárny dobverőre emlékeztető csökevényes szervvé, billérré módosult.) Az ékfoltos zengőlégy továbbá szeret, általában virágzó növények közelében a levegőben szinte egy helyben lebegni. Ez a viselkedés a darazsakra egyáltalán nem jellemző.

Az ékfoltos zengőlégy virágporral vagy nektárral táplálkozik, így segíti a növények beporzását is. A nőstény a virágok közelében található levéltetűtelepekbe rakja petéit. A kikelő nyű vérmes ragadozó: egyetlen lárva a fejlődése során több száz levéltetűt is elfogyaszt. A nyű a levéltetvek között mászva sorban kiszívogatja áldozatai testnedveit. Ez a kutatók figyelmét is felkeltette. Több száz tanulmány foglalkozik a légy biológiájával és esetleges felhasználásával a növényvédelemben. Biológiai növényvédelmi technológiák fontos eleme, hogy az alkalmazott módszerek és vegyszerek kíméljék a kártevők természetes ellenségeit, például a zengőlegyeket is, hiszen azok képesek visszaszorítani a levéltetű-populációk növekedését. Virágos növények ültetésével a kertekbe is becsalogathatók az ékfoltos zengőlegyek, amelyek - ha már ott vannak - segíteni fognak a levéltetvekkel vívott végtelen harcban.

A rovarokról az ismertetőket Tóth Balázs, a Magyar Természettudományi Múzeum segédmuzeológusa, Merkl Ottó, a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusa, valamint Mezőfi László a Szent István Egyetem Növényvédelmi Intézetének tudományos segédmunkatársa állították össze. A 2021-es év rovarára a fenti linken lehet szavazni.