Bökönyi Sándor régészeti kutatásai alapján arra következtett, hogy a népvándorlás során jelent meg először a magyar racka juh a Kárpát-medencében. Arra vonatkozó információk azonban nem állnak rendelkezésre, hogy melyik népcsoporttal érkezhetett. Feltételezések szerint a muflonból tenyésztették ki annakidején. Nyelvészeti adatok alapján a juh szót kifejezetten csak a rackára használták az őseink. Egy másik kutató, Matolcsi János eredményei arra engednek következtetni, hogy a nem a mai, jellegzetes V alakú szarvforma volt rájuk jellemző, hanem a vízszintes tengelyű, csavarodott alakulás. Egy bizonyos, hogy az első régészeti és írásos emlékekben a 16-17. századból már a jelenlegi formájában szerepel.

Hazánkban évszázadokon keresztül virágzó juh, illetve juhbőr kereskedelem export folyt. Erről már az 1255-ös évekből is vannak adatok. Az 1870-es években elérte a több, mint 4 milliós egyedszámot, ami hűen tükrözi a fajta akkori jelentőségét. Azonban, ahogyan a finomgyapjút adó fajták fokozatos megjelentek a racka állománya lassan, de biztosan visszaszorulni látszott. Így 1903-ra majdhogynem a kipusztulás szélére sodródott.

Mint minden fajtát, ezt is súlytották a világháborúk nehézségei. Akkoriban a minimális állománya jellemzően a Hortobágy pusztáin maradt fenn, ezért is emlegették sokáig, néha még mostanában is hortobágyi racka juh néven. 1952-ben, állami beavatkozást követően, a már említett hortobágyi állományból jött létre az akkori Hortobágyi Állami Gazdaság fehér és fekete színű magyar racka nyája. A Hortobágyi Állami Gazdaság jelenlegi jogutódja a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. A racka kosok átlagos marmagassága nagyjából 70 centiméter, tömegük meghaladja a 55-75 kilogrammot, 90-110 fokot bezáró csavart szarvaik nagyjából fél méter hosszúak. A nőstény juhok ettől jóval kisebbek: átlagosan 60 centiméter magasak, tömegük 35-45 kilogramm, szarvuk pedig átlagosan mindössze 30 centiméteres, és megközelítőleg 50-60 fokos szöget zár be.

A racka tincses szerkezetű gyapjúja meglehetősen durva és kifejezetten hosszú. Szőre akár a 25–30 centimétert is elérheti. A ritkább fekete színváltozat bárány korától kezdve teljes szőrzetét tekintve fekete. A bőre, körme és nyelve palaszürke. Egyéves kora után megjelennek szőrzetében az ősz szálak, ezt a szaknyelv „darusodásnak” nevezi. A fehér változat gyapja krémszínű, a pofa és a lábak viszont világosbarnák. A fiatal fehér rackák születésükkor vagy teljesen barnák, vagy elöl barnák és testük hátsó részén sárgásfehérek. Keresztezéskor megfigyelhető, hogy két fehér egyed báránya, mindig fehér lesz, ugyanakkor a fekete szülőktől származó bárányok lehetnek fehérek. Ez amiatt alakul így mert a fehér szín recesszív a feketével szemben, a fehér racka mindig homozigóta, míg a feketében sok a heterozigóta.

A gyapjú nem kifejezetten értékes, ennek ellenére a gerezna kultúrtörténetileg jelentős. Ebből készült ugyanis az úgynevezett suba. A pásztorok és az egyszerűbb emberek körében elterjedt volt borítás nélküli báránybőr subák viselése. Bél Mátyás írja az alföldi pásztorokról 1737 -ben: „Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve.” A suba igazi hazája az Alföld volt, ahol az asszonyok is viselték. A subát a nagykunságiak, hajdúságiak és a délborsodiak bundának nevezték. Sokáig csak a fehér naturális forma volt elterjedt, később azonban különféle módszerekkel színezték, főképp a hölgyek. Például tölgygubacs, dió vagy eperfa tapló kifőzött levével barnára festették.

Húsát tekintve gyenge húsformákat mutat, ebből adódóan a húskitermelése is kedvezőtlen. Ennek ellenére valószínűleg a ridegtartásnak, és az ellenálló szervezetnek köszönhetően a hús faggyúval kevésbé átszőtt, ízletes és kiemelkedően jó minőségű. A fajta jó tejelőnek számít, a bárányok leválasztása után akár 60 liter tejet is adhat. Tejét általában feldolgozzák, legtöbbször sajtokat készítenek belőle. A racka jellemzően tél végén, tavasz elején ellik, többnyire egy bárányt, de akár ikerellés is előfordulhat.

Az időjárás viszontagságaival, a mostoha tartási körülményekkel szemben igen ellenálló, élénk vérmérsékletű, büszke járású fajta. A már emlegetett ridegtartásra a szürke marha mellet, ez a fajta kifejezetten alkalmas. 1983-ban alakult meg a Magyar Rackajuh-tenyésztő Egyesület, amelynek célja többek között a fajtatiszta tenyésztés és génbankként való megőrzés. Fő tenyészcél a fajta szilárd szervezetének, nagy ellenállóképességének, jó anyai tulajdonságainak megőrzése extenzív körülmények között. Jelenleg főleg genetikai tisztaságának megőrzése miatt tenyésztik. Illetve egyre több helyen látható, mint turistalátványosság. A Fertő-Hanság Nemzeti Park, a Körös-Maros Nemzeti Park és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park nagyobb rackanyájakkal rendelkezik. A fehér és fekete magyar (hortobágyi) racka juhot védett és őshonos állatfajtának nyilvánította együttes rendeletében a földművelésügyi és vidékfejlesztési, valamint a környezetvédelmi és vízügyi miniszter.

A Magyar Juh - és Kecsketenyésztők Egyesülete komoly, megjelenést érintő kritériumokat fogalmaz meg, amelyek előfordulása a törzskönyv megszerzését gátolja. Ezek a következők:

• Szarvtalanság, vagy a szarv alakulásában megjelenő hibák.
• A fajta alapjellemzőitől eltérő gyapjúhibák és eltérő küllemi jellemzők.
• Gyapjas mellső láb.
• A fekete színváltozat esetén fehér folt a testen, fejen vagy a farokvégen, vagy a fiatal korban fellépő erős tűzöttség a bundában, vagy a lapos és nagyobb szőrforgók a bárány prémjén.
• Fehér színváltozat esetén a testen lévő sötét foltok, vagy a fiatal kori tarka pofa és lábak.
• Erősen színezett, tarka fülek, vagy a szürke szín bármilyen árnyalata a fejen és lábakon.