"Nem vagyok én boomer, hogy lisztért szaladjak a boltba. Mit kezdjek 10 kiló liszttel meg olajjal?" - mesélik egymásnak nevetve az Y generáció tagjai, miközben a háborút, 56-ot, vagy akárcsak a rendszerváltást megélt öregebbek kétségbe esve rohangálnak a készletekért. A vészcsengő annál csendesebben szól a fejekben, minél kevesebb ilyesmivel szembesült az adott generáció élete folyamán. Az fel sem merül, hogy mi lesz, ha tényleg két hét karanténba kell vonulniuk, vagy komplett városokat vonnak vesztegzár alá, ahogy Olasz- vagy Csehországban. Mert étel, ugye, mindig volt és mindig lesz, és különben is, mit lehet kezdeni 10 kiló liszttel és olajjal?

Ilyenkor döbben rá az idősebb korosztály, hogy valamit nagyon elszúrt. Már a palacsinta sem jut az eszükbe? Igen, a hosszú békeévek után túlzásnak tűnik a mostani felvásárlási láz - tényleg az is -, de a kérdés nem ez, hanem az, hogy ha valami okból tényleg nem jutna el hozzájuk a kész élelmiszer, akkor ők már nem tudnának mit kezdeni egy kiló liszttel? Pedig reneszánszukat élik a főzőműsorok, sőt, maga az Y generáció is szívesen készít ilyen stream-eket (élő online közvetítés), igaz, előbb alkotnak félkész alapanyagokból egy lasagnát, mint gyúrnak tésztát, de azért valami fogalmuk csak lehet róla, hogy mire való a liszt...

Persze a viccelődés tárgya inkább az a fajta öreges, mániákus készletezés, amit csak azok értenek, akik már átmentek néhány rendszerzavaron. Az Y generáció még csak a 2008-as világválságot látta, és az is milyen jelentéktelen volt! Néhány évig kicsit kevesebbet utazott a család, jobban meghúzták a szülők a nadrágszíjat, elhalasztottak néhány beruházást, vagy megbántak néhány korábbit - de azért mégiscsak ment tovább az élet.  Olyan, hogy nincs ennivaló, nem létezik, bár a társadalom alsó harmadának  erről is más az élménye.

Az, hogy 60 éve nem láttunk senkit a pincébe húzódva konzervet majszolni, még nem jelenti azt, hogy ez nem ismétlődhet meg. De tulajdonképpen sokkal kevesebb is elég lenne a társadalom összeomlásához. Például, ha nem lenne internet. Ne adj isten áram, vagy víz, vagy gáz. Nem divat raktározni, pincével rendelkezni, kutat fúrni és kályhával fűteni, és főzni is egyre kevésbé.

Pedig az önellátás képessége fontos tudás, és igaz ez nemzet szinten is. Tudjuk, hogy a komparatív előnyök miatt a belga tehén teje mindig zsírosabb lesz, a német cukorrépának meg több lesz a hozama, de azért az ilyen helyzetek rávilágítnak:

Mert ami hiányzik, azt megkapjuk másutt, sokkal olcsóbban és sokkal jobb minőségben, mintha magunk készítenénk. Megszoktuk, hogy ott a világpiac, aztán meglepődünk, amikor egyszercsak nincs többé. Valahogy úgy van ezzel a nemzet, mint gyerekeink apáink borával: drága is, meg savanyú is, rengeteg idejét elveszi az öregnek, miért kell akkor szőlőt termeszteni? Mert jólesik néha a saját borunkat iszogatni, még ha néha "katicás izűre" is sikeredik. Ez a bor van, és lesz olyankor is, amikor másnak már nincs. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lépjünk rá a liszenkói útra, és alkossuk meg a magyar narancsot. Csak azt, hogy muszáj lesz kicsit diverzifikáltabb beszerzési és értékesítési csatornákat kiépíteni a jövőben, és hozzátenni a feldolgozást, raktározást is. Ez a mostani járvány legnagyobb tanulsága.