Az elmúlt években egyre többször fordul elő, hogy egy-két hét leforgása alatt három különböző évszakra jellemző időjárási helyzeteket tapasztalunk. Az is jól látszik, hogy a hazánkra jutó csapadék összmennyisége ugyan jelentősen nem változott meg, a csapadék egyre szélsőségesebb eloszlásban, inkább egy-két erős ciklonhoz kötődően hullik le. A súlyos aszályok épp úgy rendszeressé váltak, mint a szélsőséges árvizek, és ez a kihívás már messze nem csak a vízügyet és az agráriumot érinti, hanem a nyári hőhullámokkal párosulva rendkívüli terhet ró a lakosság egészségi állapotára is.

Mint arra Mádlné Szőnyi Judit hidrogeológus rámutatott, ahhoz, hogy megtaláljuk a megoldást az aszályok és árvizek problémájára, elsőként a gondolatainkat kell áthangolni. Nem elég ugyanis az égre és a földre tekinteni, be kell néznünk a föld alá is.

Arról már eddig is sokat lehetett hallani, hogy mennyire fontos lenne az olyan természetes, tájba illeszthető vízmegtartó megoldások használata, mint az esővíz és a szürkevíz felszíni összegyűjtése, egyes folyókanyarulatok visszaállítása vagy a holtágak visszakapcsolása. Ehhez hasonló megoldások ráadásul alkalmazhatók már a városokban is, hiszen például a zöld tetőfelületek vagy a beszivárgást segítő járdák mind segítenek élhetőbbé tenni a száraz és forró hőhullámokat. Ezek a megoldások azonban rendre csak a felszínre, a természetes felszíni mélyedésekre, csatornákra alapozva tartanák a kívánt helyen a vizet, a földalatti tározótér kihasználása azonban még gondolat szintjén sem merült fel.

Az agrárszakemberek maximum a talaj vízmegtartó képességét hangsúlyozzák. A gondolatvilágunk azonban a talajnál véget ér, mintha az alatt nem is lenne semmi. Holott a talaj alatti tározótér egy hatalmas potenciális lehetőséget kínál számunkra, és kijelenthetem, hogy ezek a leghatalmasabb tározóterek, amelyekben a vizet megőrizhetjük a száraz időszakokra

– mutatott rá Mádlné Szőnyi Judit a Magyar Tudomány Ünnepén tartott előadásában az MTA-n.

Ha például a Duna-Tisza közét vesszük, az ottani tározótér a célzott és tudatos felszín alatti vízpótlás vagy másnéven célzott vízbetáplálás néven elérhető, nemzetközileg ismert technológia révén körülbelül 10 köbkilométer víz betározására adna lehetőséget, ezt a vizet pedig utólag ki is lehetne nyerni.

Ezért folyattunk ki 6-8 Balatonnyi vizet az országból: itt a magyarázat

Sokak szerint a Duna medrében elszáguldó hatalmas vízmennyiség jelent megoldást az aszállyal küzdő gazdálkodók számára, a helyzet azonban jóval összetettebb.

A technológia alkalmazásának egyik akadályát jelenleg az képezi, hogy társadalmi szinten nagyon keveset tudunk a felszín alatti folyamatokról, sőt amit tudunk, az is rég meghaladott fogalmakon és egy rendkívül leegyszerűsített világképen alapul. Mára például már jól tudjuk, hogy a felszín alatt nem is léteznek igazi vízzáró rétegek, hiszen minden kis vízvezető képességű réteg átjárható, csak hajtóerő és idő kérdése – mutat rá a szakember.

Ma már az is ismert, hogy ezekben a rendszerekben a víz útja évekig, évtizedekig, sőt akár évmilliókig is eltarthat, sőt a szakemberek ismerik azokat a technológiákat is, melyek segítségével a jelenlegi kihívások megoldása érdekében be lehet kapcsolni a rendszerbe a vízciklus felszín alatti részét. Ehhez olyan víztartó rétegeket kell keresni, ami lehet például homokkő, mészkő vagy dolomit, majd a megfelelően előkezelt vizet ezekbe a rétegekbe kell bejuttatni, speciális kutak segítségével. Ily módon meg lehet védeni a párolgási veszteségtől, amikor pedig szükség van rá, megfelelő utókezelést követően fel lehet használni. Az ilyen rendszerek kiépítése azonban rendkívül komplex tervezést és külön stratégiát igényel és a hidrogeológus szakemberek mellett szennyvizes szakértők, vízépítő mérnökök és ökológusok szoros együttműködését igényli.

Ez a felszín alatti víztározási technológia használható lenne mind az árvízi és belvízi többlet, mind a hirtelen lezúduló csapadék tárolására, sőt a felszín alatti térrész akár tisztított szennyvizek újrahasznosítása céljából is felhasználható lehet. Mindezek segítségével meg lehet emelni a felszín alatti vízszinteket, amelyek Magyarországon átlagosan 2 centiméterrel, bizonyos helyeken azonban akár 10 centiméterrel is csökkennek évente. A betározott vizeket pedig később nemcsak az aszálykori vízhiány enyhítésére lehetne felhasználni, hanem akár az ökoszisztémák helyreállítására is, amelyek szintén áldozataivá válhatnak a szélsőséges eseményeknek – magyarázza a kutató.

Van megoldás a magyar földek súlyos gondjára, mégsem élnek vele a gazdák

Az Agrárminisztérium is számos új elemmel ösztönzi a víz megtartását az uniós keretek között kialakított hazai agrártámogatási rendszerében.

Mádlné Szőnyi Judit kutatócsoportja egy hároméves kísérlet keretében már ki is próbálta az eljárást egy 6 200 fős városban. Abból indultak ki, hogy a térség tele van olyan kiszáradt ásott kutakkal, amelyek mind mementóként őrzik az egykori vízszintet, ezeket tehát lehetne használni arra, hogy a lakosok maguk juttassák vissza a tetőről lefolyó esővizet a felszín alatti térrészbe. A kutatás be is bizonyította, hogy ez egy érdekes, hatékony és jó módszer lehet lokális szinten, a mintatelepülésen ugyanis évente 200 ezer köbméter vizet juttattak a felszín alá csak a lakosság közreműködésével, igen kis beruházással.

Hogyha igazán nagy mennyiségekben gondolkodunk, akkor a helyben rendelkezésre álló másik vízforrás a települési tisztított szennyvíz lehet. Összevetve a korábbi tetővízzel, ezen a mintatelepülésen ebből 17 millió köbméter keletkezik évente, ami jelen pillanatban a csatornákon át az esővízzel együtt távozik a folyók irányába

– mutat rá a szakember. Hozzátette: ehhez persze garantálni kell azt is, hogy a tisztított szennyvíz minősége megfelelő legyen, mielőtt a felszín alá kerül. Nem lehetnek benne hagyományos biológiai, kémiai szennyezők, de hormonok vagy gyógyszermaradványok sem, ezektől ugyanis meg kell védenünk a felszín alatti vizeinket.