Az elmúlt évtizedek intenzív mezőgazdasági gyakorlatai alapjaiban formálták át a tájhasználatot, ami jelentős élőhelyvesztéshez, a biológiai sokféleség drámai csökkenéséhez, valamint számos faj visszaszorulásához és eltűnéséhez vezetett. Ahogy azt Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője az Agrárszektor Alapvetés podcastjában hangsúlyozta, korábban a magyar tájat üde mezők, bokrosok, kisebb erdőfoltok tarkították, és egy-egy ilyen területeken akár ezer növény-, állat- és gombafaj is jelen lehetett. Ezzel szemben a mai, nagytáblás, monokultúrás mezőgazdaság jóval szegényebb élővilágnak ad helyet.

Amikor az ember felszántja a tájat és beveti egy kultúrnövénnyel, monokultúrás, nagyparcellás technológiát alkalmazva, akkor az a gyönyörű rét az ezer fajával eltűnik, és ha nagyon leegyszerűsítjük, marad két faj: a gabona és a kártevője. Aratáskor harmadik fajként be lehet pipálni az embert

– szemléltette a helyzet súlyosságát Orbán Zoltán. Hozzátette: ez az egész folyamat magukra a gazdálkodókra hat leggyorsabban vissza, hiszen a területről azok a ragadozó madárfajok is eltűntek, amelyek egyébként éves szinten milliószám pusztítanák el a mezei pocok állományát.

A szakember a beszélgetésben arra is felhívta a figyelmet, hogy a legújabb állásfoglalások szerint a megművelt területek legalább 30 százalékát azonnal vissza kellene adni a természetnek ahhoz, hogy esélyünk legyen a folyamatok visszafordítására. Ehhez azonban nem elég, ha egy-egy gazdálkodó felismeri a háttérben húzódó okokat és valamelyest változtat – a megoldás a szakértő szerint sokkal inkább egy globális döntési szuperhálózaton múlik.

De vajon mi köze mindennek a területalapú támogatásokhoz? Miért tekinti sok gazdálkodó közellenségnek a seregélyeket és a gyurgyalagokat? És hogyan fogunk a jövőben 8,5 milliárd embert megetetni úgy, hogy ennyire fajsúlyos változásokra volna szükség az élelmiszertermelésben? Az Alapvetés podcast legújabb adásában ezekről a kérdésekről is szó esik.