Globálisan a tőzeglápok a talajban rejlő szénkészletek mintegy egyharmadát raktározzák. Bár bolygónk felszínének mindössze 3-4%-át borítják, kétszer annyi szenet kötnek meg, mint a Föld erdői együttvéve. Éghajlat-mérséklő hatásuk rendkívüli: az állandó vízborítottság és az oxigénhiányos állapot miatt az elhalt növények nem bomlanak le teljesen, így szerves anyagban gazdag tőzegréteg alakul ki, amely hosszú távon tárolja a szenet - írja a NAK. Európában ugyanakkor a tőzeglápok helyzete aggasztó. A kontinens 59 millió hektárnyi tőzeglápi területének csaknem fele leromlott állapotban van, és mintegy 50%-át lecsapolták. A több mint ezer évre visszanyúló lecsapolási gyakorlat - mezőgazdasági művelés, erdőgazdálkodás, tőzegkitermelés és infrastruktúra-fejlesztés - jelentősen feldarabolta és lerontotta ezeket az élőhelyeket. Ebben az állapotban pedig jelentős mennyiségű üvegházhatású gázt bocsátanak ki.

A tőzeglápok és más vizes élőhelyek helyreállítása szorosan illeszkedik az Európai Unió természet-helyreállítási rendeletének törekvéseihez, amelyek az ökoszisztémák regenerációját és a leromlott élőhelyek újjáélesztését helyezik a szakpolitikai középpontba. E beavatkozások nemcsak a biodiverzitás megőrzését szolgálják, hanem kulcsszerepet játszhatnak a 2030-as klímacélok teljesítésében és a 2050-re kitűzött nettó nulla kibocsátás elérésében is. A hazai megvalósítást segíti a „Természetközeli- és vizes élőhelyek kialakítását elősegítő beruházások és azok fenntartása” című pályázati felhívás, mely lehetőséget biztosít arra, hogy a gazdálkodók szántó- és gyepterületeiken füves és cserjés sávokat, valamint vizes élőhelyeket alakítsanak ki és tartsanak fenn.

A tőzeglápok és más vizes élőhelyek visszavizesítésének és hasznosításának egyik lehetséges megoldása lehet a paludikultúrára való átállás. A „paludikultúra” kifejezés a latin palus (mocsár) szóból ered. Olyan gazdálkodási formát jelent, amelyet korábban lecsapolt, majd újra vízzel telített tőzegláptalajokon folytatnak. A módszer lényege, hogy a talajvízszintet a felszín 10-40 cm-es mélységéig emelik. Ebben az állapotban az oxidáció leáll, így a talaj nem szénforrásként viselkedik, hanem ismét szénelnyelővé válik.

A paludikultúrákban különböző, magas talajvízszintet tűrő növényfajokat tesztelnek és termesztenek: a vizes élőhelyeken termeszthető növények fenntartható alternatívát jelenthetnek az építőipar, a bioüzemanyag-ipar és más gazdasági ágazatok számára.  Ezek nyersanyagai hozzájárulhatnak gazdaságunk szén-dioxid-mentesítéséhez. A Sphagnum mohák például az egykori mocsári gyepeken termeszthetők, és hosszú távon kiválthatják a kertészetben ma széles körben használt tőzeg alapú szubsztrátumokat. A nedves réteken termesztett füvek és sásfélék rostjai felhasználhatók papír, karton, eldobható asztali edények és különféle építőelemek előállítására. A nád és a nádszálkaperje az építőipar és a hőszigetelés számára kínál fenntartható alapanyagot, miközben bioenergia-célra is hasznosíthatók.

Magyarország számára a paludikultúra különösen releváns lehet azokon a területeken, ahol a hagyományos szántóföldi művelés egyre nagyobb kockázattal jár a talajvízszint csökkenése és a szélsőséges időjárás miatt. A vízvisszatartás, a természetközeli megoldások és a klímaadaptáció egyre inkább az agrárpolitika középpontjába kerülnek.

A nedves talajon történő gazdálkodás nem a termelés feladását jelenti, hanem annak átalakítását: olyan irányba, amely egyszerre szolgálja a gazdasági hasznosítást, a klímavédelmet és a vízgazdálkodási célokat. A paludikultúra tehát nem csupán természetvédelmi kérdés, hanem a fenntartható mezőgazdaság egyik lehetséges jövőképe. Olyan irány, amelyben a talaj nem kibocsátó, hanem elnyelő, a víz nem probléma, hanem erőforrás.