Emu

Az emu a strucc után a világ második legnagyobb madara. Röpképtelen futómadár, amely vándorlásai során óriási távolságokat képes megtenni.

Az emu (Dromaius novaehollandiae) a madarak osztályának struccalakúak rendjébe, az emufélék családjába tartozó faj. Egyes rendszerbesorolások szerint a kazuárfélékhez tartozik. Az emu a második legnagyobb madár a világon, Ausztrália hivatalos madarának számít.

Az emu életmódja

Az emu kitartó futómadár: bár röpképtelen, hatalmas távolságokat képes megtenni, egyes gyűrűzött példányok akár 500 km-re is elvándoroltak a gyűrűzés helyétől. Emellett kiváló úszók, széles folyók sem jelentenek számukra számottevő akadályt. Az esős időszak kezdetével szárazabb vidékre vonulnak költeni, a költési időszak leteltével pedig visszavándorolnak. Hosszú lábával akár 50 km/h sebességgel is tud futni. Az emu nappali madár, de a hajnali és a kora esti órákban a legaktívabb. A nap legnagyobb részét táplálkozással tölti. A forró nyári napokon dél körül árnyékba húzódnak. Szárnyaik felemelésével hűtik magukat, de ha nagyon forró az idő, akkor lihegnek is.

Az emu elterjedése

Ausztrália füves területeinek, szavannáinak, eukaliptuszerdőinek, bozótosainak lakója. Akár sivatagokban is előfordul, ám a trópusi erdőkből hiányzik. Majdnem egész Ausztráliában elterjedt, de az erdőkben, és a sűrűn lakott keleti parton ritka.

Az emu táplálkozása

Ausztrália legnagyobb olyan állata, amelyik főként növényeken él. Növényeket, füvet és gyümölcsöket fogyaszt, de a hernyókat és a szöcskéket is megeszi. Az őshonos növények mellett a betelepített növényeket is fogyasztja. A táplálék megőrléséhez segítségképpen 40-50 grammos köveket, néha faszenet is lenyelnek. Napjában egyszer isznak, de szükség esetén akár napokat is kibírnak víz nélkül. A bőségesebb táplálékellátottságú hónapokban igyekeznek annyi tápanyagot raktározni zsír formájában, amennyit csak bírnak. Nagy zsírtartalékokat képesek felhalmozni; az ínséges időkben akár a testsúlyuk felét is elveszíthetik. Ha túl kevés a víz vagy a táplálék, akkor tömeges vándorlásba kezdenek, ami az ausztrál farmerek egyik rémálma.

A fiatalok inkább rovarokat és más gerincteleneket esznek, de egyre több növényt is fogyasztanak, míg végül inkább növényeken élnek. A táplálék összetételére az évszakok is hatnak. Nyugat-Ausztráliában a száraz évszakban az Acacia aneura magjait eszik, az esős évszakban inkább hernyók és egyenesszárnyúak alkotják a fő táplálékot. Más vidékeken télen a Cassia magvai és levelei a fő eleség, és tavasszal szöcske és a Quandong gyümölcse. Feltételezések szerint az emu a magok fontos terjesztője, így lényeges a szerepe az ausztrál növényvilág fenntartásában.

Az emu fajtái

Az emunak négy alfaja létezik: az egyik Délkelet-Ausztráliában elterjedt, a többi alfajtól fehér nyakfodora különbözteti meg, amit párzási időszakban mutogat. Az észak-ausztráliai változat díszesebb és világosabb a törzsalaknál, míg a délnyugat-ausztráliai sötétebb, mint a törzsalak. Ezen kívül létezett még a tasmániai emu, de az 1850-ben kihalt.

Az emu szaporodása

Az emuknál a nemek szerepe felcserélődött az utódgondozás terén. A párok a melegebb hónapokban, decembertől januárig állnak össze, és közösen védelmezik körülbelül 30 négyzetkilométeres területüket. A párzás a hűvösebb hónapokra, május-júniusra esik, mikor a nőstények messzire hallatszó, jellegzetes doboló hangjukkal hívják fel magukra a hímek figyelmét, amelyek eközben szorgosan építik fészküket a talajon gallyakból, levelekből, kéregből és fűből. A nőstény kb. 5-25, átlagosan 8-10 sötétzöld színű tojást tojik. A 13 centiméter hosszú és 700-900 grammos tojás a tojó testsúlyának mindössze 1,5%-a, amely az egyik legkisebb arány a madarak világában. A költés csak a hímek feladata. A nőstények sokszor a környéken maradnak, és agresszívan őrzik a területet. Máskor azonban odébb állnak és új hímet keresnek maguknak. Miután rövid időn belül több kakassal is párzanak, az egy fészekaljakban kikelő csibék közel felének vér szerinti apja nem az, aki felneveli. A „hűtlen” tojók ezáltal évente 3 alkalommal is tojhatnak egy-egy fészekaljnyi tojást a táplálékkínálattól függően.

A 8 hetes költési időszakban a hímek nem esznek, és nem ürítenek. Csak azt a harmatot isszák, amit a fészekről el tudnak érni. A fészekről is csak néha állnak fel, és minden behatolót – gyakran még a nőstényt is – harciasan elűznek a tojások közeléből. Naponta tíz alkalommal állnak fel, hogy megforgassák a tojásokat. A kakasok ekkor testsúlyuk harmadát is elveszthetik. Az 56. napon kikelő csíkos emucsibék a kelés után öt órával lábra állnak, hétnaposan már el tudják hagyni a fészküket. A jellegzetes mintázat 3 hónapos korban tűnik el. A kakas legalább 5, de néha 18 hónapig neveli őket, továbbra is rendkívül agresszíven fellépve minden vélt és valós ellenséggel szemben; akár az embert, vagy a revíren maradt tojót is megtámadja. A fiókákra veszélyesek lehetnek a dingók, a ragadozó madarak, és egy sor ember által betelepített emlős, mint a disznók, a rókák vagy a kutyák. Érdekes módon egy elkóborolt emucsibe más fészekaljba is betársulhat, feltéve, ha kisebb az ottani fiataloknál. Az egyéves fiókák már elérik a felnőttek nagyságát, ivaréretté azonban csak 2-3 éves korukra válnak. Élettartamuk vadon 10-20 év, fogságban tovább is élhetnek.