Ha túl korán, nem megfelelő állapotú talajon kezdjük meg a munkát, azzal többet árthatunk, mint amennyit használunk. A megfelelő magágy alapkövetelmény a jó keléshez. Nem nehéz felmérni, mikor jön el az a pont, amikor a földünk valóban készen áll a kertész és a magok fogadására.

A sár nem a barátunk

A növények magjainak a csírázásához a víz elengedhetetlen, azaz a talaj nedvességtartalmának megfelelőnek kell lennie. Ha a mag vizet vesz föl, és megduzzad, akkor biokémiai folyamatok indulnak el benne, és megkezdődik a csírázás. Amennyiben ezalatt a mag kiszárad, akkor elpusztul. Az első vízfelvételtől, azaz a megduzzadástól kezdve addig nem száradhat ki, míg a gyökér ki nem kerül a magból és a sziklevelek kisimulnak, hiszen ekkortól válik önálló életre képessé a csírából átalakuló magonc.

Mielőtt veteményezni kezdenénk, legyen szó az igazán korán, akár már februárban vethető fajokról (retek, sárgarépa, madársaláta, spenót, borsó) nézzünk a lábunk elé. Ha a cipő talpára vastag sárkoloncok ragadnak, vagy ha a talajra lépve víz csillan meg a lábnyomban, akkor a talaj túl nedves a vetéshez. A nedves, sáros talaj megművelése (ásása, kapálása) tönkreteszi a talajszerkezetet. Ilyenkor a földben lévő pórusokat - ahol a növények gyökereinek levegőre lenne szüksége - szó szerint összenyomjuk. Az eredmény egy később betonkeménységűre száradó, levegőtlen közeg, amiben a magok csak sínylődni fognak.

Így ellenőrizzük a nedvességállapotát

egy egyszerű, népi módszer, ami sosem hagy cserben, ez a gombócteszt. Ássunk le kb. 10-15 cm mélyre, és vegyünk ki ebből a mélységből egy marék földet. Szorítsuk össze a tenyerünkben, mintha hógolyót készítenénk. Ha szétfolyik vagy ragad, akkor túl nedves, várjunk még pár napot a vetéssel. Amennyiben azonnal szétporlad, mielőtt gombóc lenne, akkor túl száraz ez tavasszal ritka, de előfordulhat. Az ideális talajállapotot az jelzi, ha a földből gyúrt gombóc összeáll, de ha az ujjunkkal finoman megbökjük, akkor könnyen, apró morzsákra hullik szét. Ezt hívjuk morzsalékos állapotnak. Ebbe ideális vetni, ám kelesztő öntözés ekkor is szükséges.

A hőmérséklet, mint láthatatlan tényező

A nedvesség mellett a talaj hőfoka a másik kritikus pont. Hiába morzsalékos a föld, ha még jéghideg. A legtöbb mag csírázásához legalább 6-10 fokos talajhőmérsékletre van szükség. Korai vetéshez (borsó, lóbab, mák, petrezselyem) már a 5 fok is elég lehet. Melegigényesekhez (paradicsom, paprika) meg kell várni a stabilan 15 fok feletti talajhőt, ami általában csak májusban jön el. A talaj hőmérsékletét talajhőmérővel is nézhetjük. Ennek híján amikor a kora tavaszi gyomok (pl. a tyúkhúr) vadul nőni kezdenek, a talaj már éledezni kezd.

A talajállapot javítható

Ha a talaj túl kötött, túl vizes, vagy éppen élettelen, akkor is van néhány lépés, amivel „formába hozhatjuk”. Terítsünk el 2-3 ujjnyi érett komposztot a felszínen. Ez javítja a vízháztartást, lazítja a kötött talajt, és tápanyagot ad. Alakítsunk ki állandó ágyásokat és utakat. Ha nem tapossuk össze a termőterületet, a talaj lazább marad, és tavasszal gyorsabban szárad és melegszik. A mulcsozás is pár szezon alatt csodákat tesz a talajállapot és a talaj mikrobiológiai életének javításában. A tavalyi növényi maradványok vagy szalma védik a talaj felszínét a kiszáradástól és a tömörödéstől. Tavasszal viszont érdemes félrehúzni a mulcsot pár napra, hogy a nap közvetlenül érje a földet és gyorsabban felmelegítse.

A sekély, vagy talajforgatás mentes művelési módok is egyre terjednek, nem véletlenül. Felejtsük el a mély ásást minden évben. Egy ásóvilla segítségével csak lazítsuk meg a földet, ne forgassuk fel teljesen. Ezzel megvédjük a hasznos talajlakó élőlényeket és mégis levegőt juttatunk föld alá. Ne a naptárt nézzük, hanem a földet! A jó talaj tavaszi vetéshez nyirkos (de nem vizes), morzsalékos, és már érezhetően nem jéghideg. Ha ezt kivárjuk, akkor a növényeink hálásak lesznek, és sokkal gyorsabban behozzák azt a pár napos „lemaradást”, amit várakozással töltöttünk.

Amikor eljön a vetés ideje

Növényfajonként érdemes utánanézni, mit, hogyan, milyen térállásra vagy szórásképpel vessünk. A zöldségek többségét kapával sekély árkot nyitva vetjük, ez a soros vetés. Alapesetben a sorok egyenlő távolságra vannak egymástól, ez adja a sortávot. A soron belül a kikelt növényeket pedig majd a fajnak és fajtának megfelelő tőtávra ritkítjuk. Ha a növényeket túl sűrűn hagyjuk akkor konkurálnak egymással a víz és tápanyag felvétel terén és még árnyékolják is egymást, ezért nem fejlődnek majd jól. Ha túl ritkán lesznek az egyedek, akkor köztük intenzív gyomosodásra számíthatunk mert nem árnyékolják a talajt maguk körül eléggé, és a magasabbak könnyebben dőlnek ki szeles időben - nem támasztják egymást kellő képen.

Ikersoros vetésnél az ikersorok (kettő, három vagy négy) egymáshoz közelebb vannak, de még a megfelelő minimálisan elfogadható sortávot tartva, ezek után egy szélesebb sor következik, ez lesz a művelőút. Ennek előnye, hogy csak itt tömörítjük taposással a talajt, ám fontos, hogy innen beérjünk a sorok közé, azaz művelni tudjuk a teljes állományt. Ágyások kialakításánál is ez a cél, hogy az ágyást nem tapossuk, de körbejárva művelni tudjuk a belső részeket is. Főleg nagyobb térállást igénylők növényeket fészekbe vetünk, azaz kis gödröt készítünk, maximum egy kapavágásnyi mélységben, így vetjük a tököt, dinnyéket.

És van még a kulisszás vetés, ahol a kis fészkek szorosan egymás mellé kerülnek egymást segítő növényekkel. Például egymás mellé kerül a kukorica a futóbab és a tök. A kukorica lesz a bab „karója”, támasztékot ad neki, de természetesen terem is. A bab felfut rá és nitrogéngyűjtő faj lévén javítja a talaj tápanyag tartalmát. A tök élő mulcsként viselkedik: nagy leveleivel árnyékolja a talajt, így csökkenti a gyomosodást és a víz kipárolgását is. A három növény tehát egymást segíti életük során, így hatékonyabbá téve a termesztést.