Mindannyian találkozhattunk már az ilyen jellegű csalások legalapvetőbb formájával, a csomagolt mennyiség fokozatos csökkentésével. Ez ugyan nem tekinthető a szó szoros értelmében visszaélésnek, hiszen a csomagoláson feltüntetett mennyiség valósághű, azonban arra már csak bajosan lehetne jóhiszeműséget feltételező kifogást keresni, miért kerül a kevesebb beltartalom ugyanannyiba, mint az eggyel korábbi változat. Ha ez az eset nem is minősül csalásnak, az élelmiszergyártók logikáját kiválóan példázza, hiszen arra építenek, hogy a napi rutinvásárlások során a fogyasztónak ez nem fog feltűnni. Azonban a csomagoláson feltüntetett információ is csak annyira megbízható, amennyire az ellenőrzés hatékony. A fogyasztói kultúra Mekkájának számító Egyesült Államokban a közelmúltban civil szervezetek hívták fel a figyelmet négy 100 százalékosnak mondott citromlére, melyekben csupán 35, 25, 15 és 10 százaléka volt koncentrátumból előállított citromlé, a fennmaradó részt különféle helyettesítő adalékanyagok tették ki. Egyes feltételezések szerint az alapanyag-ellátás akadozása vitte erre a lépésre az érintett gyártókat, naivitás lenne feltételezni azonban, hogy kirívó esetről lenne szó, és ne lennének még bőven a piacon olyan gyártók, akik a fogyasztót megtévesztve igyekeznek megőrizni profitrátájukat.

A törvényes gyakorlattal sincs azonban minden rendben. A fogyasztói márkahűségre alapozva ugyanis gyakran előfordul, hogy egy-egy összetevőt olcsóbb változatra cserélnek le, ugyancsak a "fogyasztók többsége úgysem veszi észre" logikára alapozva. Ezzel csak az a probléma, hogy külön nem hívják fel rá a figyelmet, a fogyasztó pedig jóhiszeműen teszi kosarába a bevált márkát, hiszen miért is olvasná el minden egyes alkalommal a címkén szereplő tételeket. Ha pedig eleve hamis az eredetmegjelölés, akkor pláne többszörösére növekszik a kockázat, hiszen pontosan le sem követhető milyen potenciálisan allergén, vagy akár mérgező anyag kerül be az emberi szervezetbe.

Nincsenek persze könnyű helyzetben az élelmiszergyártók, az alapanyagárak óriási kilengései vagy épp azok előre nem látható hiánya, valamint a folyamatos infláció hatásait egy olyan környezetben kell kivédeniük, amelyben elképesztő mértékű árverseny uralkodik. Ez persze nem menti fel őket, ugyanakkor érthetőbbé válik miért olyan óriási a nyomás, hogy adott esetben tisztességtelen eszközökhöz nyúljanak. Vegyük csak a nemrégiben kipattant lóhúsbotrányt. A megugrott takarmányárak az egekbe lökték a marhahús árát, a bevételkiesést azonban nem engedhetik meg maguknak a piaci szereplők, jött hát aminek jönnie kellett, valahol az ellátási láncban az éppen olcsóbb ló- vagy disznóhússal keverték be a marhát, a fogyasztó semmit nem érzékelt, a bevételek sértetlenek maradtak.

Persze kérdezhetnénk miért gondolták az elkövetők, hogy elviszik szárazon a történteket, hiszen most is kiderült az igazság. De valóban kiderült? Lassan hónapokkal a botrány kirobbanása után meg tudunk nevezni bárkit, aki biztosan sáros? Számíthatunk többre pár hibás címkézésért kiállított bírságnál és egy lassan feledésbe merülő, titokzatos bűnszervezet utáni nyomozásnál? Valószínűleg nem. Hiába követel hatékonyabb eredetjelölési rendszert valamennyi politikus és civil szervezet, az csak annyira lehet jó, amennyire az ellenőrzés az. A valóságban azonban gyökeresen ellenkező irányba mutató folyamatok érvényesülnek még ma is, ennek példázására pedig elég az európai marhahúspiacnál maradnunk.

A legtöbb globalizálódott élelmiszeripari szektorhoz hasonlóan a marhahúsé is alapvetően néhány nagyobb piaci szereplő kezében van. Ilyen az ír illetőségű ABP Group, melynek két leányvállalata (Silvercrest, Dalepak) is kapcsolatba hozható a jelenlegi botránnyal, vagy az ugyancsak ír Dawn Meats, illetve a holland óriás Vion. A feldolgozóipar ilyen szintű koncentrálódását épp a hatalmas szupermarket láncok által folyamatosan gyakorolt nyomás idézte elő, mely az árak alacsony szinten tartását célozta meg. Ez lényegében így is történt, hiába döntögetett rekordokat a marhahús ára, az üzletek kínálatában ez legfeljebb minimálisan köszönt vissza. Egy normálisan működő piacon pedig ilyen nem fordulhatna elő, Európában azonban a nagyok kvázi monopolhelyzete határozza meg az árakat, akiknek viszont valamilyen formában csökkenteni kellett a veszteségeket, és amennyiben egy rutinellenőrzés le nem buktatja őket, tehették volna mindezt észrevétlenül.

A jövő sem túl bíztató ráadásul ebben a tekintetben, az ellenőrzések világszerte ritkulnak, továbbá jelenleg is olyan indítványok hevernek az Európai Unió előtt, melyek még inkább az iparág kezébe helyezné önmaga ellenőrzését. 2011-2012-ben 26 százalékkal kevesebb ellenőrzést hajtottak végre, illetve 29 százalékkal kevesebb eljárást indítottak, mint az egy évvel korábbi időszakban. Márpedig éppen ezek fokozására lenne szükség, az ellátási lánc hosszúsága, a rengeteg bevont alvállalkozó mind-mind potenciális veszélyforrást jelent, márpedig egy is elég, hogy egy teljes szektor hitelét eljátssza. Mindenesetre a dolgok jelenlegi állása szerint a jövő nem fest túl fényesen.