Haszonállat, társállat

Hazánkban többnyire jól elkülöníthető volt korábban, hogy milyen állatot, milyen célból tartottak az emberek. A kutya és a tengerimalac nálunk társállat, de más országokban ezek húsa is élelmiszer alapanyag. A szarvasmarha nálunk haszonállat, máshol szentként tisztelik, ezért kizárt, hogy étel legyen belőle. A sertés nálunk gyakori, kedvelt fogás, de van, ahol tisztátalannak tartják, és meg nem ennék. És akkor itt van még a kecskebéka is, amit farmokon tenyésztenek már, mindössze a két combjáért. Sokkolónak hangzik, hogy a tengerimalac Peruban nem csak kedvtelésből tartott háziállat, hanem sültként fogyasztott étel alapanyag is. E kisrágcsáló bár már egyre kevésbé népszerű a helyiek körében, ám kulináris kuriózumnak számít a turisták között. Az ottani szegények eledeléből, a turisták sok pénzért megvásárolt étele lett.

Nálunk, Európában az éti csiga futott be hasonló karriert: először a szerény anyagi körülmények között élők kezdték el enni, majd amikor felkapottá vált már tenyésztették is, de a gyűjtés máig megmaradt azzal a megállapítással, hogy ma már „az éti csigát a szegények gyűjtik, a gazdagok eszik”.

Visszatérve a tengerimalacra az Andokban élő emberek kezdték el fogyasztani. Az 20. század végén pedig egy szociológiai tanulmány is íródott a tengerimalacok fogyasztásáról. Edmundo Morales ebben kifejtette, hogy „az osztály-, és etnikumtudatos városi meszticek és fehérek” kerülik a tengerimalacok fogyasztását és az ehhez hasonló olyan szokásokat, amelyek révén „közvetlen kapcsolatba kerülnek az írástudatlanokkal és a parasztokkal”. Tehát tengerimalacot enni rendszeresen már nem menő, de a turisták kedvéért fennmaradt ez a szokás. A tengerimalacok nagyon régóta megbecsült állatok az andoki háztartásokban, bár ma már egyre kevésbé haszonállatok, inkább ott is díszállatok.

Annak idején valószínűleg azért kezdték el enni őket, mert jó fehérjeforrások, de emellett szertartási ételként és népi gyógyszerként is szerepük volt. Rendkívüli szaporasága és a nagy magasságokhoz való alkalmazkodóképessége miatt kezdték el tartani, majd fogyasztani.

Napjainkban is számos helyi gazdálkodó tartja jövedelem kiegészítés céljából, mivel egyszerűen tenyészthető, és a turisták által látogatott éttermek jó felvevő piacai a tengerimalac húsnak. A haszonállatként történő tengerimalac tenyésztés a dél-amerikai országokban jellemző, azonban sokan látnak lehetőséget ennek majd a világméretű elterjesztésében, mert csak úgy mint az étkezési célú rovartenyésztésnél, más haszonállatokhoz képest kevésbé terheli a környezetet. Körülbelül ez az egyetlen érv, amivel az emberek esetleg meggyőzhetők lesznek majd e rágcsálók fogyasztásáról. Eddig a tengerimalac-fogyasztás nem hagyta még el Dél-Amerika határait, de bármit hozhat a jövő.

Béka, galamb, fürj

Európában és hazánkban is vannak olyan állatok, amelyek esetén jobban belegondolva meglepő, hogy egyáltalán a tányérra kerülnek, rendszerint a kicsi méretük miatt. Korábban több büntetőügy is indult, amikor parányi védett énekes madarakat lőttek le nagy mennyiségben, hogy azok éttermekbe kerüljenek, és a közvélemény nem is nagyon értette, hogy mi értelme volt az ilyen kockázatvállalásnak, ilyen minimális hús miatt. De a gasztronómiai élvezetekért, a különlegességekért sok olyan alapanyag van, ami bár kicsi, rossz a húskihozatala, de igen sok pénzt megadnak érte az ínyencek. Ilyen például a békacomb, mely már sok étteremben kapható hazánkban is, főleg rántott formában.

Magyarországon az összes kétéltű védett, és bár évtizedekkel ezelőtt a hazai kecskebéka állománynak sem tett jót, hogy a combjuk felhasználható volt a konyhában, ma már a békacomb külföldről érkezik, ahol jobb esetben tenyésztik, és húscélú állományokat tartanak fönn, rosszabb esetben begyűjtik az állatokat. Nálunk jelenleg 6000 forint körüli kilónkénti áron kapható a fagyasztott békecomb, ami nem is számít már igazán soknak, ha belegondolunk, mennyi állatból jön össze egy kilónyi felhasználható hús. Több környezetvédelmi tanulmány is megjelent már a témában, és ezek szerint az utóbbi 10 évben több mint negyvenezer tonnányi békacombot importált az EU, ami 2 milliárd béka sorsát pecsételte meg. A tanulmány arra is rámutatott, hogy bár például Indonéziában farmokon is tenyésztik a békákat, de sajnos sok vadon befogott állat combja is bekerül a világkereskedelembe, emiatt hogy-hogy nem a békacombot exportáló országok (Albánia, Indonézia, Vietnám, Törökország) természetes kétéltű állománya egyre csak fogyatkozik.

A hazai éttermekben a fürj és a galambhús is kuriózumnak számít (kaphatók, de nem sok helyen) a kisméretű állatok húsfogyasztását illetően, ám itt a gazdasági szempont érthető: bár kicsi ezeknek az állatoknak a tömege, de cserébe nagyon szaporák. A galambhús korábban sokkal gyakrabban került az asztalokra, mint napjainkban. Abban az időben amikor minden ház körül volt gazdasági-, és baromfi udvar, akkoriban a galambok tartása azért volt jelentős, mert a félvad, „mezőző” tartásmódban a kijáró állatok az élelmük nagy részét maguknak megszerezték, tehát takarmányozásukról minimálisan kellett csak gondoskodni.