Növényszaporítási módok: ezek a főbb különbségek

A magvetés egy generatív növényszaporítási mód. A mag a növény szaporító szerve, így ez az, ami a legegyszerűbb megoldás a növények szaporítására. A gyakorlatban azonban problémát jelenthet, hogy nem mindig vannak érett magok a növényen, csak leginkább ősszel. Az is gyakori, hogy egy nemesített dísznövény egyáltalán nem hoz magot. Harmadik eshetőség, hogy ha egy hibrid növényről van szó, az hoz ugyan magot, de az abból kikelő növények esélyes, hogy még csak nem is hasonlítanak majd arra a példányra, amiről a magot szedtük.

A generatív magvetéssel szemben a vegetatív szaporítási módoknak van hátránya, de igen jelentős előnye is. Hátrány, hogy vegetatív módszerekkel (hajtásdugványozás, tőosztás, bújtás) kevesebb utódnövény állítható elő, és több munkával, mint a magvetés útján. Van azonban egy óriási előny: e szaporítási módok során gyakorlatilag klónokat képezünk, azaz az anyatő és az utódok genetikailag teljesen egyezők lesznek. Míg, ha egy gyógynövényről, fűszernövényről, vagy akár zöldségről magot szedünk, akkor nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy az utódnemzedék ugyanolyan tulajdonságú lesz, mint amiről a magot szedtük, ez vegetatív szaporításkor biztos, tehát mérete, növekedési erélye, virága, stb. az utódnövénynek megegyezik majd annak a növénynek a tulajdonságaival, amiről szaporítottuk.

Zölddugvány, sarjhajtás, tőosztás

Nyáron hajtásdugványozással is szaporíthatjuk az évelő lágyszárúak és cserjék többségét, azaz elég egy ez évi hajtást levágni, és ha szerencsénk van, perlitben, vagy akár fertőtlenített virágföldben jó eséllyel meggyökeresedik. Lágyszárúaknál ezt hajtásdugványnak hívjuk, és egészen őszig ugyanaz a módszer, fásodó szárúaknál azonban megkülönböztetünk nyár eleji zölddugványt, amikor a hajtás még lágy, nyár végi félfás dugványt, ekkor a felhasznált hajtás már szilárdabb, azaz félfás, és késő ősszel pedig már lombtalan állapotban fásdugványt alkalmazunk.

Minél később dugványozunk, annál több időt vesz igénybe a meggyökeresedés. A nyár elején a zölddugványnak erre elegendő 3-4 hét, félfás dugványnál ez az időszak akár 6 hét is lehet míg a novemberben elültetett fásdugványok következő év április-májusában hajtanak majd ki, és ekkorra gyökeresednek meg. A hajtásdugványozás és zölddugványozás, módja nem bonyolult: a zöld, de már kissé merevebb hajtásokat levágjuk, 6-15 centiméteresre daraboljuk úgy, hogy 3-5 rügy legyen mindegyiken. A csúcsi részek, ha nagyon könnyen hervadnak, akkor azokat ne használjuk fel. A sűrűbb rügyállású növényekből rövidebb, a ritkábbakból így hosszabb dugvány lesz. Ezeket tegyük homokba vagy perlitbe, tartsuk állandóan nedvesen, akár fóliával, vagy befőttesüveggel leborítva, így őrizve a párát. Árnyékos hely a legideálisabb a gyökeresedő dugványoknak. Amikor új levelet hoznak, akkor már gyökeresek. Rózsákat is hasonlóan dugványozhatunk, a lényeg, hogy a vessző érett legyen. Esetükben amelyiken idén már nyílt virág, az alkalmas szaporításra.

Egyes növények igen jó sarjnevelők, mások inda végén hozzák a szaporulatot. A sarjakat lehetőleg akkor válasszuk le, amikor már önálló gyökérrel rendelkeznek. Ez a szamócára, és számos lágyszárú évelő növényre is alkalmazható szaporítási mód. A tőosztásnál egy nagyobb tövet kiemelünk és több darabra vágunk. Ennek ideális időszaka a tavasz vagy az ősz, de van, hogy nyáron tudunk tősztandó növényt szerezni, akkor ilyenkor kell a beavatkozást megoldani. A nagyobb, több hajtással rendelkező tőből egyszerűen kiáshatunk egy darabot is, akkor az anyatő a helyén marad, csak egy-két darabját emeljük ki. Érdemes a helyén maradó és az átültetett példányt is gombaölő szeres oldattal jól beöntözni, hiszen mindkettő gyökere sérült, a talajban a nedves környezet pedig főleg a gombák kártételének kedvez. Ez a legegyszerűbb szaporítási mód olyan szempontból, hogy az utódnövények is egyből minden fontos szervvel rendelkeznek, azaz nem kell várjunk arra, hogy meggyökeresedjenek. Ha ezt nyáron végezzük, akkor a gyökér sérülése miatt a növény hervadni kezd, ezért inkább vágjuk vissza a hajtásait, majd növeszt újakat, de az fontosabb, hogy a gyökér-levél arányt megtartsuk.

A hervadás abból ered, hogy adott méretű a lombfelülete (ami párologtat), de a gyökere jelentősen csökken a földből kiemelés és a tő feldarabolása miatt, tehát az nem tud már ekkora párologtató felületet ellátni. Ha a hajtás és levélmennyiséget csökkentjük, azzal javítjuk az arányt.

Átültetés nyáron: nem ideális, de néha szükséges

Mivel nyáron mutatják leginkább a fajra, fajtára jellemző küllemüket a növények, sokan ilyenkor cserélnénk, adnánk, vennénk belőlük. A nyár erre a lehető legalkalmatlanabb időpont - de nem lehetetlen ekkor sem az életben tartásuk. A kisebb termetű évelőket minél nagyobb gyökérrel szedjük ki, így a legesélyesebb, hogy átültetve kertünkben megmaradnak. Cserjékkel, kisebb fákkal már nehezebb a helyzet, itt biztosan elveszítjük a gyökérzet egy jelentős részét kiásáskor. A kevesebb gyökér nem fogja tudni ellátni a teljes lombfelületet, ezért lankadni kezd, ami később kiszáradáshoz vezethet.

Ha nagyobb méretű növényt akarunk átültetni, metsszük erőteljesen vissza a hajtásait, fásszárúaknál az ágait, akár felére, harmadára. Ha nagy levelei vannak, azokat ollóval vágjuk félbe, így csökkentve a párologtató felületet. Lehetőleg ne egyből az új kerti helyére vigyük a növényt, előbb érjük el, hogy életben maradjon. Ültessük egy nagy cserépbe, és folyamatosan legyen alatta víz, legalább az első napokban. Árnyékos, hűvösebb helyen tartsuk, akár egy fóliazacskót is húzhatunk rá, hogy a párolgást ezzel is csökkentsük. Amennyiben nem lankadnak a levelek, akkor ültessük ki a helyére, de egy ideig árnyékoljuk még. Lehet, hogy az összes levelét lehullajtja, de amíg a vesszői élnek nincs veszve a dolog. Minden levélnyél alatt található alvórügy, melyek ilyen, a növény szempontjából krízishelyzetben aktiválódnak. Amikor a növényünk új levelet, vagy hajtást hoz, akkor már valószínűleg sikeresnek tekinthető a próbálkozásunk.